Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez elemzése

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez elemzése
Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez elemzése

Nemes Nagy Ágnes, a magyar irodalom kiemelkedő alakja, 1922. január 3-án született Budapesten és 1991. augusztus 23-án hunyt el. Életútja során széleskörű munkásságot fejtett ki: költőként, műfordítóként és esszéíróként is maradandót alkotott.

Tanulmányait a bölcsészkaron végezte, majd 1945 és 1953 között a „Köznevelés” című folyóirat munkatársaként tevékenykedett. 1946-ban férjével együtt alapította meg az Újhold című irodalmi folyóiratot. 1958-tól életét szabadfoglalkozású íróként folytatta.

Költészete nemcsak formai újításokat hozott, hanem erkölcsi és történelmi számvetések sorozatát is magában foglalta. Jelentős kötetei közé tartozik a „Szárazvillám” (1957) és a „Napforduló” (1967), melyek hosszabb kihagyás után jelentek meg.

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez elemzése

A vers elemzése során nem hagyható figyelmen kívül az a történelmi kontextus, amely a költőnő életében és alkotásában is meghatározó szerepet játszott. Nemes Nagy Ágnes fiatal költőként érte meg a második világháborút, ez idő alatt írta első verseit. Amikor pedig „Szárazvillám” című kötete 1957-ben napvilágot látott, éppen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei zárultak le, amelyeket az akkori politikai vezetés még nem ismert el forradalomként. A körülötte összeomló világban a költészet jelentette számára az egyetlen menedéket.

A költői munkásságát tekintve Nemes Nagy Ágnes nem „futószalagon” írta verseit; bár kevesebbet alkotott bizonyos kortársaihoz képest, minden egyes versének súlyos mondanivalója volt. Költészete felelősségteljes hivatást jelentett számára.

A műfaját tekintve a versek az ódához állnak a legközelebb. Például Csokonai „Reményhez” című verse hasonlóan ünnepélyes hangulatot áraszt, amelyben a költőnő mesterségét, a költészetet szólítja meg. A versek emelkedett hangvétele és erkölcsi mélysége egy keretet ad az átélt érzéseknek és tapasztalatoknak.

A vers első sorában a költőnő megszólítja a költészetet, mely iránt csodálattal viseltetik, és már ebben a kezdésben is kibontakozik a vers lényegi mondanivalója. Kifejezi, hogy a költészet az élete értelmét adja, és bár az élet mulandó, versei által maradandót alkot. A költészet által képes valamit hátrahagyni a világban, halála után is művei révén élni fog.

A vers további részében a világ ellentmondásaira reflektál: egyszerre jelenik meg benne az „erkölcs” és a „rémület”, a „fény” és a „vaksötét”. Ezek az ellentétes erők közötti örlődés szimbolizálják a költőnő által átélt történelmi viharokat, például az üldöztetéseket, bombázásokat és ostromokat, amelyek nem csupán a városokat döntötték romba, hanem az embereket és a polgári társadalmat is mélyen érintették. A „fény” és a „vaksötét” egyaránt az emberi értékek pusztulását, valamint a kulturális és szellemi élet romlását jelképezheti.

A második versszakban kezdődik egy hosszú hasonlat, amelyet természeti képekkel illusztrál a költőnő. Ezeket a képeket nagy pontossággal kapcsolja össze az emberi agyvelők közötti küzdelmekkel, amelyek a világot rombolják. A természeti folyamatokon keresztül ábrázolja a történelmi és szellemi harcokat, amelyek jelentős hatással vannak a költőnő közérzetére is.

A versben konkrét történelmi esemény is helyet kap, amelynek szemtanúja lehetett: a második világháború alatti Buda ostroma 1944-45 fordulóján. Ezen időszak kíméletlen eseményei közelről érintették. A versben megjelenik az az állandó küzdelem is, amely az életünk szerves részét képezi. Ezt a folyamatos harcot a „végtelen” szóval hangsúlyozza. Nem véletlen, hogy Buda eseményei kerülnek a versbe, hiszen a történelem során ez a helyszín gyakran volt harcok színtere. Ez a versrész kifejezetten pesszimista gondolatokat sugall.

A háború által kiváltott közérzetet a költőnő „sejt-korom óta ismerős” kifejezéssel jellemez, jelezve, hogy ezek a tapasztalatok már gyermekkorától kezdve végigkísérték életét. Az alliterációk, mint „vibrál és veszendő”, „fércelt, foszlandó”, tovább élezik a helyzet ábrázolását a versben.

A „rojtosodik már a szív” kifejezés lelki fájdalmat sugall, amelyet a történelmi viszontagságok okoznak. Ez a környezet nem csak az emberi létezést, hanem a nyelvet és a költészetet is veszélyezteti. A költői munka így folyamatos küzdelmet és ellentmondást jelent a hivatás megtartásáért.

A versszakot gondolatjellel zárja le a költőnő, ami tudatos választás: egyrészt elkülöníti ezt a részt a következőktől, másrészt jelzi a hosszú hasonlat gondolatmenetének befejezését. A költőre nagy nyomás nehezedik, hiszen ilyen nehéz körülmények között kell megalkotnia verseit. Élete küzdelmek sorozatából és az ellentétek közötti egyensúlykeresésből áll.

A hatodik versszak az első versszakban felvetett gondolathoz tér vissza, ismételten felidézve az „erkölcs és rémület közötti” témát, majd ezt tovább bővítve „erkölcstelen rémület” kifejezéssel, amivel összekapcsolja a két fogalmat egy mélyebb összefüggésben. A költészetet, mint valamifajta mértéket említi, ami a „fényt” az „éjszakától” választja el, így biztonságot és menedéket nyújtva számára ebben a zűrzavaros világban.

A költészet számára nem csupán foglalkozás, hanem eszköz is élettapasztalatainak és felismeréseinek megfogalmazására. E munkáján keresztül képes kifejezni azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket más módon talán nem tudna.

A költői eszközök alkalmazásában a vers szerkezetére és tartalmára egyaránt nagy hangsúlyt fektet. Hasonlatát hosszú leírások nélkül bontja ki, ezzel biztosítva, hogy a költői képek ne váljanak túlzottan részletesé és elvonttá. Ez a megközelítés a tudatos szerkesztés jele: a költőnő odafigyel arra, hogy mondanivalóját ne áldozza fel a költői képek kedvéért.

A vers az ellentétekre épül, amelyeket „erkölcs és rémület” valamint „fényben és vaksötétben” kifejezésekkel jelenít meg. Ezeket a fogalmakat a „egyszerre fényben s vaksötétben, mint egy villámszaggatta táj” hasonlattal érzékelteti, ami a természeti és emberi világ összefonódását szimbolizálja.

A szöveg az elvont fogalmakat konkrét dolgokká formálja, amely segíti az olvasókat a vers mélyebb megértésében. A versszöveg logikusan tagolt, minimális gondolatjelekkel, ami egyértelműen és közvetlenül közvetíti a költői üzenetet.

A vers szerkezete és nyelvezete jelentős gondosságot tükröz. A mű hét négysoros versszakból áll, ahol a rímelési minta abcb-t követ, tehát csak a páros sorok rímelnek, és ezek többségében asszonánsok, vagyis nem éles rímek, mint például „élnem-vaksötétben”, „állhatatlan-összecsattan”. Az utolsó két versszakban ezek az asszonánsok egyre inkább tiszta rímmé érlelődnek.

Szavak tekintetében a költő számos jelzőt alkalmaz, mint „villámszaggatta”, „roppant”, „nagy”, amelyekkel erőteljes képeket hoz létre. Ugyanakkor kevés igét használ, archaikus szavak nélkül, így a szöveg jól áttekinthető és mindenki számára érthető marad, mégis magasabb szintű, igényes fogalmazásmódot képvisel, amely emelkedettebb hangulatot kölcsönöz a versnek.

A vers szerkezete két fő részre bontható: az első két sor egy mondatot alkot, míg a maradék rész egy másik, hosszabb mondatot formál. Mindkét mondat kijelentő jellegű, ami stabilitást kölcsönöz a vers hangulatának.

Az írásjelek használata azonban bőséges: a vesszők különböző helyzetekben bukkannak fel a szövegben, ami ritmust és hangsúlyozást ad a olvasásnak. Az értelmező szerkezetek, mint például a „Mesterségem, te…” kezdetű fordulatok, tovább növelik a szöveg expresszivitását és segítik az olvasókat a vers mélyebb értelmezésében.

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez elemzése

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez verse

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük