Boccaccio: Dekameron olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Giovanni Boccaccio 1348 és 1353 között írta meg legismertebb művét, a Dekameront, amelynek címe görögül „tíz napot” jelent. Ez a mű fontos mérföldkő az irodalomtörténetben, mivel általa vált önálló műfajjá a novella.

A Dekameron nyelvezete a korabeli olasz köznyelvet ötvözi a bonyolultabb kifejezésmóddal, és nyomokban felfedezhető benne az Ezeregyéjszaka, valamint különböző anekdoták, legendák és a korban kedvelt fabliau-k (csípős humorú verses történetek) hatása is. A mű összegzi a reneszánsz kor szellemiségét, amelyet az irodalomban Boccaccio mellett olyan nagyságok képviselnek, mint Dante és Petrarca. Érdekesség, hogy utóbbi megakadályozta Boccacciot abban, hogy egy gyenge pillanatában elpusztítsa a művet.

Boccaccio: Dekameron olvasónapló

A Dekameron kerettörténete szerint tíz ember – hét nő és három férfi – a 1348-as firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba vonul. Az ott töltött idő alatt minden nap meséléssel töltik az időt, amely során az előző este kiválasztott király vagy királynő által meghatározott témában mindenki elmond egy-egy történetet. Így a tíz nap folyamán összesen száz különböző mesét osztanak meg egymással, amelyek színesítik a karantén idejét és segítenek elviselni a járvány okozta megpróbáltatásokat.

A Dekameron oldalain főként a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák kapnak helyet. Boccaccio a korabeli társadalom és erkölcsei bemutatására használja humorát, a középkort már lezárt korszakként kezelve, és a reneszánsz ember felvilágosult szemléletével szemléli annak furcsaságait. Humanista íróként a földi élet örömeinek kiélvezését helyezi középpontba, elutasítva a vétkek hagyományos, félelemtől átitatott megítélését, amelyet például Dante munkásságában láthatunk.

Novelláiban a szerelem őszinte és szabad, a boldogság forrásaként tüntetve fel, a régi korlátokat figyelmen kívül hagyva. Az író gyakran fordít figyelmet a korlátolt, babonás férjekre, akiknek számításai gyakran kudarcot vallanak. A házassághűtlenséget és a házasságtörést, ha az csupán érdekalapú kapcsolatot bont meg, nem ítéli el. A kolostorok lakóit sem kíméli: szerinte az emberi természet ott is győzedelmeskedik, a testi örömök iránti vágy talán még erősebb bennük.

A Dekameron számos mulatságos történetében Calandrino, az együgyű városi figura a központi karakter. Egy sor furcsa kalandba keveredik: meggyőzik, hogy egy kavics láthatatlanná tevő varázskő, más alkalommal pedig azt hiteti el vele a két tréfás festő, Bruno és Buffalmacco, hogy terhes és hamarosan gyermeket fog szülni.

A novellák többsége városi-polgári környezetben játszódik, ahol a csavaros eszű kereskedők, a pórul járt jogászok és a beképzelt orvosok egyaránt feltűnnek. Emellett szerepelnek a szegény, babonás certaldói parasztok is, akiket a ravasz, vörös hajú frate Cipolla szintén átver. Boccaccio műve ezen szereplőkön keresztül tárja fel a korabeli társadalom vicces és abszurd oldalát.

Boccaccio műveiben élesen bírálja a fösvénységet, a kapzsiságot és az öncélú gazdagságot. Számára a vagyon alapvető célja, hogy az életet szolgálja, nem pedig önmagában való cél. Az író nagyra értékeli az éles eszű gondolkodást, a leleményességet és a természetes ügyességet. Hősei gyakran nehéz helyzetekből találó szavakkal vagy tréfás ötletekkel menekülnek meg, amivel nem csak saját helyzetüket könnyítik meg, hanem az olvasókat is szórakoztatják. Az ilyen megoldások bemutatása keresztül Boccaccio kritikai szemmel vizsgálja és tárja fel a társadalmi normákat és visszásságokat.