Szophoklész: Oidipusz király olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Oidipusz
Pap
Kreón, Oidipusz sógora
Thébai aggok kara
Teiresziasz, vak jós
Iokaszté, Oidipusz felesége
Hírnök
Pásztor
Hírmondó
Laiosz, Oidipusz apja

Szophoklész: Oidipusz király olvasónapló

A nyitó jelenetben a thébai küldöttség, olajágakat – az esdeklés jelképeit – szorongatva, Oidipusz király palotája elé gyűlik. A királyt arra kérik, hogy mentse meg őket a várost sújtó, halálos pestistől, amely már ezreket ragadott magával.

Ez nem az első alkalom, hogy Oidipuszra, mint megmentőre tekintenek; évekkel ezelőtt már bizonyította bátorságát és éles eszét, amikor megfejtette a Szfinx, az oroszlántestű, emberfejű szörny rejtvényét, aki a város kapuját őrizte. A Szfinx feladványa így szólt: „Ki az, aki reggel négy lábon jár, délben két lábon, este három lábon?” A városba érkező Oidipusz helyesen válaszolt: az ember, aki gyermekkorában négykézláb mászik, felnőttkorában két lábon áll, öregkorában pedig bottal jár. Oidipusz sikerének köszönhetően a Szfinx öngyilkosságot követett el. Thébai trónja, az előző uralkodó, Laiosz halála után üresen maradt, így Oidipuszt jutalmul királlyá választották.

Oidipusz válasza a thébaiaknak azt tükrözi, hogy őt is mélyen érinti a dögvész. Ebből kifolyólag elküldte sógorát, Kreónt, Iokaszté testvérét Delphoiba, hogy Apolló jósdájából tanácsot kérjen. Kreón hírnökként tér vissza, hozva magával a jósda üzenetét, miszerint a Thébát sújtó járvány az istenek haragjának eredménye, amiért a volt király, Laiosz halála megtorlatlan maradt.

A jósdának azt is megjegyezte, hogy a vész csak akkor szűnik meg, ha a kiontott vért vérbosszúval tisztítják meg, vagy a gyilkost száműzik a városból. Laiosz királyt útonállók gyilkolták meg, amikor ő is a delphoi jósdához utazott tanácsért. A támadás során a király kíséretének minden tagját megölték, egyetlen szemtanú maradt életben. A gyilkosok felkutatása azonban elmaradt, mivel ezzel egy időben történt Szfinx legyőzése és Oidipusz ünneplése, ami elterelte a figyelmüket.

Oidipusz király esküt tesz, hogy nem nyugszik, amíg Laiosz gyilkosát kézre nem keríti. Ebben a hevében megátkozza a gyilkost, anélkül, hogy tudná, saját magára szórja az átkot. A thébai vének tanácsára a város vak jósát, Teiresziászt szólítja meg, aki vallja, ismeri az igazságot, de jobb lenne, ha az rejtve maradna, ezért kezdetben nem hajlandó részletekbe bocsátkozni.

Oidipusz azonban, aki türelmetlenségében bűnpártolással, sőt, a gyilkosság elkövetésével vádolja, végül kibeszéli belőle a borzalmas igazságot: maga Oidipusz a király gyilkosa, ráadásul saját anyját vette feleségül, és e vérfertőző kapcsolatból születtek gyermekei. Teiresziász a királyra váró szörnyű sorsot is megjósolja: száműzetésben, vakon és koldusként fog bolyongani a világban.

Oidipusz határozottan úgy véli, hogy téves vádak érték, és ezek mögött trónra törő sógora, Kreón állhat. Kreón azonban ezt határozottan cáfolja, azt állítva, hogy részesedik a hatalomból anélkül, hogy az uralkodás nehézségeit viselnie kellene.

Oidipusz azonban így sem nyugszik meg, és csak Iokaszté, felesége közbelépése hoz megnyugvást. Iokaszté felveti, hogy Apolló jóslatai nem mindig megbízhatóak, hiszen az egyik korábbi jóslat, miszerint Laioszt saját gyermeke öli meg, sem vált valóra. Elmeséli, hogy gyermeküket csecsemőkorában kitéve hagyták a vadonban, gúzsba kötött kézzel-lábbal, ahol valószínűleg elpusztult, míg Laiosz királyt valójában útonállók ölték meg egy hármas útnál.

Iokaszté elbeszélése nem várt fordulatot hoz, és Oidipuszt megijeszti. Eszébe jut, hogy egy hármas útkereszteződésnél ő is elkövetett már emberölést, talán éppen Laioszt. Ezen a ponton dönthetne úgy, hogy saját érdekeit szem előtt tartva abbahagyja a múlt feltárását, de nem akarja, hogy a saját bűnei miatt országa nyomorba süllyedjen.

Az őt vezérlő görög humanizmus nemes eszméi által hajtva folytatja a nyomozást. Meghívja a Laiosz kíséretéből az egyetlen életben maradt szolgát, és bevallja Iokaszténak, hogy a delphoi jósda neki is hasonló sorsot jósolt. Elmondja, hogy szülei (amennyire ő tudja) a korinthoszi Polübosz és a dóriszi Meropé voltak. Boldog életüket egy rágalmazás zavarta meg, miszerint ő „cserélt gyerek”, ezért ment Delphoiba, hogy az igazságot megtudja.

Bár kérdésére nem kapott választ, a jósda azt jövendölte, hogy anyjába szeret bele és apját megöli. Oidipusz ezért elhagyta otthonát, hogy elkerülje a szörnyű sorsot. Vándorlásai során egy hármas útkereszteződéshez érkezett, ahol egy idősebb férfi és kocsisa ellökték. A dulakodás során az idősebb férfi (Iokaszté leírása alapján lehet, hogy Laiosz) fokossal fejbe ütötte, mire Oidipusz visszaütötte, és az férfi a szekérről leesve meghalt.

A kísérettel vívott harcból is győztesen került ki. Oidipusz reménykedik, hogy az életben maradt szemtanú igazolja majd állítását, miszerint nem ő, hanem útonállók ölték meg az öreg királyt.

Egy korinthoszi hírnök érkezett azzal a hírrel, hogy Polübosz elhunyt végelgyengülés következtében. Iokaszté ezt az eseményt is a jóslatok megbízhatatlanságának példájaként értelmezi, míg Oidipusz aggodalmát fejezi ki, hogy a még életben lévő anyjával kapcsolatos jóslat beteljesülhet.

A hírnök azonban megnyugtatja, mondván, hogy Oidipusz nem Polübosz biológiai fia, mivel ő maga, mint pásztor találta meg Oidipuszt Kithairón hegyén, miután egy Laioszhoz tartozó pásztor egy csecsemőt adott át neki, akit nem hagyott magára a vadonban a királytól kapott utasítás ellenére. Így került Oidipusz a gyermektelen Polüboszék otthonába.

A jóslatok borzalmas valóságának megértése után Iokaszté arra kéri Oidipuszt, hogy ne folytassa tovább a nyomozást, azonban Oidipusz azt feltételezi, hogy Iokaszté csupán attól fél, hogy kiderülhet, nem nemesi származású, ezért nem fogadja meg a tanácsát. Iokaszté ijedten visszasiet a királyi palotába.

Az azonosítás során kiderül, hogy a Laiosz kíséretéből az egyetlen életben maradt szolga ugyanaz a pásztor, aki meg kellett volna ölnie a csecsemőt. Az öreg, tudva, hogy vallomása milyen tragédiát idézhet elő, eleinte nem hajlandó beszélni. Oidipusz azonban, aki még mindig nem sejti a teljes igazságot, erőszakkal kényszeríti a pásztort, hogy tárja fel az igazságot. Amikor a jóslatok igazságtartalmát Oidipusz is belátja, elhatározza, hogy megvakítja magát, és azonnal Iokaszté után rohan a palotába.

A királyi palota falai között lezajlott tragikus eseményekről egy hírnök számol be: Iokaszté felakasztotta magát, akit Oidipusz lelt meg halottan. A királynő öngyilkosságának híre után Oidipusz a királynő ruháját összefogó aranykapcsokkal kiszúrta a saját szemeit. Ezt azért tette, mert úgy érezte, ha látóként hal meg, a túlvilágon nem tudna szembenézni az általa elkövetett bűnökkel, és életben maradva sem bírna a gyermekei vagy a polgárok tekintetébe nézni. Oidipusz legszívesebben hazájából száműzetve, vakon bolyonganá a világot, de Kreón azt javasolja neki, hogy egyelőre maradjon a palotában. A vak Oidipusz végül egy, a görög tragédiákban gyakran elhangzó intelmet ismétel meg:

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

Ez a mondás arra figyelmeztet, hogy senki ne tekintsen magát boldognak, amíg élete végső kikötőjéhez bánatok és viszontagságok nélkül nem érkezik meg.