Ady Endre: Az eltévedt lovas verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Ady Endre kezdetektől fogva ellenállt a háborúnak, nem csak azért, mert béképárti volt, hanem mert meggyőződése szerint Magyarország csak vesztesként kerülhet ki belőle. Ebben az időszakban már súlyos betegségben szenvedett, ami magyarázatot ad arra, hogy ekkor írt versei túlnyomórészt apokaliptikus hangvételűek lettek.

Az utolsó versei a „A halottak élén” című kötetben láttak napvilágot. A háború tematikáját feldolgozó költeményei között modern látomásokat és archaikus elemeket egyaránt felfedezhetünk. Ezek között szerepelnek a Bibliai zsoltárokra emlékeztető parafrázisok és a 18. századi kuruc dalok modern átiratai, mint például a 1918-ban írt „A Krónikás ének”.

Ady Endre: Az eltévedt lovas verselemzés

Ady Endre „Az eltévedt lovas” című háborús verse rejtélyes képi világával bír, amely szinte megfejthetetlen. A költemény középpontjában álló titokzatos lovas egy szimbolikus figura, akinek jelképisége többféle értelmezést tesz lehetővé. Egyrészt a harci küzdelmekben részt vevő katona képét idézi fel, másrészt azonban a bujdosó kurucokra is emlékeztet.

A lovas alakja nem csupán térben, hanem időben is elhelyezhető, amely áthidalja a múltat és a jelent. A versekben megjelenő, kísérteties és mozdulatlan világban („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak.”; „Kísértetes nálunk az Ősz”; „Alusznak némán a faluk”) az „eltévedt lovas” megjelenése maga is egyfajta kísértetjárást sugall. Az alak azonosíthatatlan marad, nem válik láthatóvá, ezzel is növelve a vers titokzatosságát.

Az „Az eltévedt lovas” című versben a bizonytalanság és a sejtelmesség érzete dominál. A második és harmadik versszak a jelent, a „most és itt” érzését hangsúlyozza, de az idő és a hely meghatározása homályos marad. A köd, az Ősz és a November szavak tovább erősítik ezt a bizonytalan hangulatot.

A természeti környezetet jellemző fogalmak, mint az erdő, a nádas, a sűrű bozót, a domb-kerítéses sík és a pőre sík, valamint az emberi jelenlét hiánya – például az „És hírük sincsen a faluknak” és „Alusznak némán a faluk” megjegyzések –, bár sok információt közvetítenek, mégis a bizonytalanság légkörét növelik. A többes szám első személyben megszólaló lírai én („nagyapáink óta”, „Kísértetes nálunk…”) szintén homályos marad; nem tisztázódik, hogy pontosan ki ez a személy, és kiket képvisel a versekben.

A hatodik szakasz képezi Ady Endre „Az eltévedt lovas” című versének legrejtélyesebb részét. Ebben a részben olyan szavak és fogalmak sorakoznak fel, amelyek között logikai kapcsolat hiányzik, és ezek az elemek még akkor sem teremtenek egyértelmű összefüggéseket, amikor ismétlődnek vagy korábbi szakaszokból ismerősök.

A „hajdani eszelősök”, a „láncolt lelkek” vagy maga a lovas, esetleg a jelenkori ember vagy maga a beszélő is kérdéseket vet fel, hogy vajon kiket is jelölhetnek pontosan.

A félelmet sugárzó szavak, mint „riadoznak”, „rémei”, „lapult”, „kísértetes”, „bújva”, „dideregve”, továbbá a homály és a sötétséget idéző kifejezések – „vak”, „téli”, „süket köd”, „köd-guba”, „novemberes”, „ködös”, „múlt századok köde”, „nincsen fény”, „nincs lámpa-láng”, „köd-bozót” –, valamint a veszélyre utaló szavak, mint „vérzés”, „titok”, „új hínárú út”, „ordas”, „bölény”, „nagymérgű medve”, együtt mind hozzájárulnak a vers komor, félelmetes atmoszférájának kialakításához.

A köd motívuma és az ember nélküli, üres világ Ady Endre „Az eltévedt lovas” című versében az otthontalanság és a kiúttalanság érzetét erősíti. A lovas folytonos ügetése – ami talán a keresést is jelképezi –, a veszélyekkel teli, útvesztőszerű környezet az emberi lét bizonytalanságára utal egyetemes szinten.

Ugyanakkor, ha a vers tájelemeit összevetjük más Ady-versek, mint „A magyar Ugaron”, „A téli Magyarország” vagy „Kocsi-út az éjszakában” magyar tájakkal, a magyarság kiúttalan helyzetére, sőt pusztulására is rávilágít. A versekben megjelenő tájképek így nem csupán a természeti környezetet jelképezik, hanem mélyebb, történelmi és társadalmi jelentésekkel is bírnak.