Arany János: A fülemile verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Arany János 1854-ben írta a verset, amikor Nagykőrösön tanított. E korszakban keletkeztek híres balladái is, mint a „Szondi két apródja” és „A walesi bárdok”. Versei ebben az időszakban a szabadságharc bukásának fájdalmát és Petőfi Sándor, a szeretett barát elvesztését tükrözik.

Magyarországon ebben az időben indult meg a politikai pártok kialakulása. Arany célja az volt, hogy bemutassa: amikor két fél civakodik, mindig a harmadik húzza a hasznot. A vers egy tanmese, amely arra figyelmeztet, hogy amíg a magyarok egymás ellen harcolnak, megosztottak, és képtelenek közös célért küzdeni, addig a bécsi udvar lesz az, amely nyer. A mű üzenete egyértelmű: fogjunk össze a császár ellen.

A versben egy Tiszahát vidéki történet elevenedik meg, ahol két szomszéd, Pál és Péter, civakodásának példázata tárul elénk.

Arany János: A fülemile verseelemzés

Az anekdota rövid, prózai műfaj, amelyet egy frappáns csattanó vagy erkölcsi tanulság zár le. Az emberi kultúra története során számos ilyen történet „vándorol” egyik néptől a másikhoz, így az anekdotákat gyakran újraértelmezik és átdolgozzák, mindig az adott kor és kultúra sajátosságainak megfelelően.

A madárfütty köré szőtt anekdota például először a török meseirodalomban bukkan fel, majd a középkorban egy olasz pap kelti új életre. Ezt követően több európai nép folklórjában is megjelenik – így a franciák és a németek körében is –, míg végül Arany János is felfedezi, és lehetőséget lát benne arra, hogy a magyarok számára ne csupán erkölcsi tanulságot, hanem történelmi példát is nyújtson.

A vers műfaja: elbeszélő költemény, amely ötvözi a líra és az epika jellegzetességeit.

Epikus vonások

A) A mű egy történetet mesél el, az epikus művek klasszikus szerkezetére építve.

I. Előkészítés/Expozíció:
Péter és Pál alakjának bemutatása.

II. A cselekmény kibontakozása:

Konfliktus: A vita egy diófán fütyülő madár miatt.
Bonyodalom: Péter és Pál összeverekednek, majd sorozatosan látogatják a bírót, aki felkészül az ítélethozatalra.
Tetőpont: Az ítélet kihirdetése.

III. Megoldás:
–

Utószó: Ironikus hangvétellel utalás arra, hogy a magyarok ma már békében és szeretetben élnek egymással.

B.) Népmesei motívumok

A két főszereplő neve, Péter és Pál, Arany János korában a leggyakoribbak közé tartozott, ami általánosítást tesz lehetővé: bárki magára ismerhet a történet szereplőiben. Az általánosítást erősíti a történet kezdése is. Akárcsak a népmesékben, itt is homály fedi a történet pontos helyét és idejét, a kezdeti sorok így idézik meg a népmesei hagyományt:

„Hajdanában, amikor még Valahol a Tiszaháton
Így beszélt a magyar ember: Élt egy gazda: Pál barátom.”

A népmesékre jellemző, hogy a jó elnyeri jutalmát, míg a gonosz megbűnhődik. Ebben a történetben azonban nincs „jó” szereplő, hiszen mindkét főhős magának követeli a madárfüttyöt, irigykedik a másikra, és megpróbálja megvesztegetni a bírót. A népmesei igazságszolgáltatás mégis lecsap rájuk:

„Hallja kendtek! (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
Se ide nem, se oda nem (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Fütyöl a madárka, hanem Elmehetnek.”

C) Epikus közlésformák
A történetmondás közelít az élőbeszédhez. Ehhez Arany mesteri érzékkel váltogatja az epikus közlésformákat.

D.) A szereplők jellemzése

Arany János nem fordít figyelmet szereplői külső megjelenítésére; helyette a belső tulajdonságokat – vagy éppen azok hiányát – emeli ki. Ezt a célját a karakterek cselekedtetésével és megszólaltatásával éri el, így válnak nyilvánvalóvá legfontosabb jellemvonásaik.

Péter és Pál kicsinyes viszálya minden apróságra kiterjed, és még házuk népét is belekeverik a vitáikba:

„Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
A szegény Pál, ha kapargál,
Péter tyúkja háza falát majd kirúgja.”

A két szomszéd nem riad vissza az erőszaktól sem: összeverekednek, hajba kapnak – még az ünnepnapokon is.

A bíró alakja sem különb: korrupt kis hivatalnok, aki mindkét féltől elfogadja a kenőpénzt, de végül nem mer egyikük javára sem dönteni.

Lírai vonások

A) Verses forma

B) Érzelmek
A líra legfőbb sajátossága az érzelmek megjelenítése, és Péter és Pál érzelmeiből bőségesen kapunk ízelítőt. Világukban a harag, a sértettség és a bosszúvágy dominál:

„Pál azonban bosszút forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsít,”

C) Rím és ritmus
Arany János természetes, élőbeszédszerű stílusban meséli el a történetet. Ehhez váltakozó hosszúságú sorokat és soráthajlásokat használ, amelyek lüktető ritmust adnak a szövegnek:

*”Mely dicsőség

Semmi kétség –
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette, mind!”*

A történet tempóját a rövid sorok, rövid mondatok és felkiáltások teszik lendületessé, ezt a hatást tovább erősítik a rímek is. A versben játékos hangzású tiszta rímek vagy asszonáncok találhatók, amelyek különlegessége, hogy többnyire kétszótagosak: nyárban – naptárban; szerényen – gyékényen; Pálunk – találunk; füstöl – tüszköl.

A vers ritmusa ütemhangsúlyos, túlnyomórészt felező nyolcas, de előfordulnak hetes sorok is.

Az irónia mint kifejezőeszköz

Az irónia a gúny egyik formája, amely az ellenkezőjét mondja annak, amit valójában gondol. Az eltúlzott dicséret vagy tiltakozás azonban egyértelművé teszi a költő valódi üzenetét: az emberek ma is ugyanúgy veszekednek, gyakran kicsinyes dolgok miatt. Arany elkeserítőnek tartja, hogy Magyarországon barátok és rokonok is folyton pereskednek.

„A rokonság / Csupa jóság,
A testvérek / Összeférnek,
Felebarát / Mind jó barát.”

Arany János: A fülemile verselemzés

Arany János: A fülemile verse:

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) –
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
– Semmi kétség –
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem, uram
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”

„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié – pattogja Pál –
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, – elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per.
Hisz azt látja Isten, ember! –
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül…
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?