Berzsenyi Dániel: A közelítő tél elemzése

Ez a klasszikus elégia az alkotó életművének egyik legkiemelkedőbb darabját képezi. A költemény végleges változatát 1810-ben fejezték be, és eredeti címét, „Az Ősz”-t, Berzsenyi Kazinczy javaslatára módosították. A vers struktúrája időmértékes, aszklepiádészi strófákból épül fel.

A művet az idő múlásának és az öregedésnek a tematikája jellemzi, az évszakok pedig az emberi élet különböző szakaszait szimbolizálják. Az elégia műfajában íródott lírai alkotás melankolikus, szomorú hangulatot áraszt.

A vers szerkezete hármas tagozódású, ami a klasszicista stílusjegyeket tükrözi. A horatiusi hagyományok nyomán a tájleírás és a mondanivaló közötti párhuzam is megfigyelhető. A költemény nyelvezete és a görög eredetű szavak használata, valamint a rímtelen időmértékes verselés is a klasszicizmushoz köti a művet.

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél elemzése

A költemény a késő ősz gyönyörű, de egyben melankolikus jelenetével veszi kezdetét. Az első szerkezeti egység (1–3. szakasz) kulcsszavai a „nincs” és a „nem” fogalmak köré épülnek. A tájból hiányzó életelemek – mint a madárdal, virágok, illatok, színek és fény – negatív előjelű felsorolásával a költő egy szomorú idillt teremt.

Az első rész igéi és jelzői, mint „hervad”, „hullanak”, „zörög” vagy „tarlott”, „szomorú”, „kiholt”, a tájat az elmúlás és pusztulás világává formálják. A mély magánhangzók dominanciája és a hangutánzó, hangulatfestő szavak asszociatív ereje tovább erősíti a melankólia atmoszféráját. Így a táj és a természet nem csak képileg, hanem zeneileg is egy elvesztett szépség és boldogság világát tárja fel.

A bőségesen használt klasszicista, de jelen esetben inkább archaizáló szavak és fogalmak, mint a „labyrinth”, „Zephyr”, „symphonia”, „nectár”, „thyrsus”, ellenére is a költemény első része romantikus tájképfestészetre emlékeztet. Ez az egység felvezeti a második rész moralizáló, sentenciákkal teli kifejezéseit. Itt hangzik el a felkiáltás: „Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, s minden műve tünő szárnya körül lebeg!” – amivel a költő a múlás és a vergődés közti összefüggéseket hangsúlyozza.

A második egység központi témája az örök és visszafordíthatatlan idő fogalma. Ebben a részben a természet elmúlásának képei az emberi élet törékenységének klasszikus toposzaival párhuzamba állíthatók. Berzsenyi művében az antik és archaikus motívumok, fogalmak mellett az időt a reneszánsz és barokk korokból ismert allegóriaként is bemutatja a vers, ezzel is gazdagítva a lírai szöveg mélységét és összetettségét.

A vers egyik központi mondata („Minden csak jelenés…”) az idő allegóriáját követően arra figyelmeztet, hogy az élet csupán látszat. (Érdekes lehet összehasonlítani Berzsenyi alkotását Arany János, Vajda János és Babits Mihály néhány művével, mint például Arany János „Lejtőn”, Vajda János „Nádas tavon” vagy Babits Mihály „In Horatium”, „Esti kérdés”, „Ősz és tavasz között” című verseivel.)

A vers elején még csak megfigyelőként jelenlévő beszélő a mű vége felé a központi alakká lép elő. E változás oka a versben elhangzó szentencia, amely egy konvencionális megoldással az általános igazságokat személyes vonatkozásba helyezi. Az általános törvény így válik személyessé, az elmúlás kezdeti képeit pedig metaforikusan az egyén élettragédiájaként értelmezi. A gyorsan múló boldog ifjúság feletti bánat a vers befejezésében, mely a Horác verséhez hasonlóan zárul, tovább mélyíti ezt az érzést.

Allegória: A görög eredetű „képletes beszéd” kifejezésből származik, és hosszabb versekben vagy akár az egész művet átható megszemélyesítéseket jelent. Az allegória során a szerző elvont fogalmakat képek segítségével szemléltet, és minden képi elem mögött a gondolat egy-egy részlete bújik meg.

Szentencia: A latin eredetű kifejezés több jelentéssel bír: 1. bölcsességet, általános igazságot vagy erkölcsi tanítást megfogalmazó tömör mondat, gyakran költemény formájában; 2. ítéletet jelent; 3. verstechnikai fogalom, ahol a költő a vers vagy versegység végén összefoglaló részben zárja le az előzőleg felvázolt képeket. Egy példa erre Csokonai Vitéz Mihály „Az estve” című verse, amely az emberi egyenlőtlenségről szóló részével zárul.

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél elemzése

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél verse: