Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz verselemzés

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz  című költeménye egy elhagyatott vidéki alkonyatot elevenít meg. A költői alany ebben a természet alkonyati csendjében szemlélődik, visszatekintve az aznapi történésekre és ezen keresztül élete eddigi eseményeire.

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz verselemzés

A „töredék” szó a címben arra utal, hogy a költemény eleinte levelezési formában kezdődik – megszólítással, kérdéssel és egy látszólagos visszautasítással –, azonban hamar a levél címzettje háttérbe szorul, és a költő saját magával foglalkozik. Emellett a töredékesség a költő melankolikus, letört állapotára is vonatkozhat, amely megakadályozza a levél szabályos befejezését. Ennek ellenére a cím ellentmondásossága ellenére a mű nem töredék, hanem egy tökéletesen lezárt elégia.

A költemény első strófájában személyes megszólításokkal indít a költő: „Ne kérdezd, barátném!…”. E szavakkal a távoli barátnő kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen a barát nélküli magányát már jól ismeri. Az első versszak után azonban kibontakozik az a válasz, amelyet először megtagadott, és éppen a kerülendő kérdésre reagál. Ekkor válik világossá az olvasó számára, hogy nem költői levelet, hanem egy egyszerű elégia olvas.

Berzsenyi Dániel a levélszerű megszólítást követően a természetbe repíti gondolatait, és egy szüret-esti magányos jelenetet fest elénk: szolgái már nyugovóra tértek, ő maga pedig, mint mindig, a többiekkel lelki kapcsolatot nem találva, egyedül gyújt tüzet az öreg diófa alatt. Az esti órák és az „agg diófa” képei idilli hangulatot árasztanak.

A pislogó lángokban merengve elindul az ábrándozás: elszakad a környezet szürkeségétől, és átéli egy szebb, belső világ meghitt pillanatait. Az elbeszélés ezen pontján a kiábrándulás, a kívülállás érzése és a színes, érzelmekben gazdag múlt közötti fájdalmas ellentét bontakozik ki, amely a pótolhatatlan veszteségekre világít rá.

A külső világ a sötétség lepelébe burkolózik, ami az apró fényvillanásokkal válik még hangsúlyosabbá. A költő lelkében azonban fény dereng, a belső és külső világ közötti kapcsolatot a következő elemek erősítik: a költő a kanóc pislogó lángjait szemlélve elmerül a képzelet égi álmában, az őszibogár búsongó hangjai pedig felébresztik érzéseit.

Az emberi élet múlásának képei ellenére az „estvéli” órákban mégis marad valami a költő számára. A „Levéltöredék barátnémhoz” című vers záró szakaszaiban két ébren maradt „mulatótárs” tűnik fel, akik társaságot nyújtanak a vers beszélőjének. A „szelíd szerelem hamvadó szikrája” a szöveg hangulatához híven már alábbhagy, de még mindig lángol.

Ez a szikra, a tűz a költemény utolsó soraira a szerelem metaforájaként szolgál, ezzel visszamenőlegesen a vers korábbi természeti képeit is a szerelem fogalmához kapcsolva. Az így megőrzött és még mindig jelen lévő szerelem felülírja a mű kezdeti panaszát, amelyben a lírai én megszólítja távol lévő barátnőjét, és távolléte miatti fájdalmát fejezi ki.

A mű végére a korábban bemutatott képek szimbolikus jelentést nyernek: a magányos szüreti est a költő életének alkonyaként, az öregedés szimbólumaként jelenik meg. Vizuális motívumokként a tűz metaforája dominál: a kanóc pislogó lángjai a haldokló, kihűlő szerelmet idézik fel. A hanghatások is meghatározóak, az őszibogár busongó zümmögése a melankolikus líra „szomorú nótáját” hívja elő.

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz verselemzés

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz verse: