Ibsen: Solness építőmester elemzés * Olvasónaplóm

Szereplők:

Halvard Solness (építőmester)
Aline Solness (a felesége)
Herdal doktor (háziorvos)
Knut Brovik (építész, Solness asszisztense)
Ragnar Brovik (a fia, rajzoló)
Kaja Fosli (az unokahúga, könyvelő)
Hilde Wangel

Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című drámája az író késői korszakának kiemelkedő, ám rendkívül összetett alkotása. Ez a három felvonásból álló lélektani dráma a szimbolizmus dominanciáját mutatja. Ibsen művei a 19. századi európai irodalom fejlődési ívét követik, a romantikától a realista társadalomkritikán át a szimbólumalkotásig. Alkotásai főképp az eszmény és a valóság, a realitás és az illúzió összeütközését járják körül.

Élete során küzdött a hazugságok, a kompromisszumok és az önbecsapások ellen. „A Solness építőmester” mű a szerző önéletrajzi vonatkozásait is felvonultatja, tükrözve Ibsen félelmét az ifjabb generációktól és késői szerelmi érzelmeinek hatásait. A hős, Solness és a témájának messianisztikus jellege is kiemelendő. Solness fejlődési íve – az építésztől, aki magas tornyú templomoktól az emberi otthonok építéséig, majd a tornyos házakig jut – párhuzamba állítható Ibsen saját írói utazásával, amely az epikus daraboktól a realista prózai műveken át, a késői korszak szimbolikus költői realizmusáig ível.

Ibsen: Solness építőmester elemzés

Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című drámája az író késői alkotásai közé tartozik, amely ugyanakkor jelentős viták forrása is. Ez a három felvonásból álló lélektani dráma a szimbólumok domináló használatával különbözik meg. Az író életművében végigkövethetjük az európai irodalom XIX. századi fejlődését, ahogy a romantikától a realista, naturalista társadalomkritikán át eljut a szimbólumok világáig. Ibsen műveiben visszatérő téma az eszmény és a valóság, a realitás és az illúzió ütközése, valamint a hazugságok és kompromisszumok elleni küzdelem.

„A Solness építőmester” darabjában Ibsen a saját életének tükröződéseit is feldolgozza, mint például a fiatalabb generációktól való félelmét, késői szerelmi érzéseit, és a hőse messianisztikus jellegét. Solness, a főhős fejlődése, aki a magas tornyú templomok építésétől az emberközeli otthonokon át a tornyos házak felépítéséig jut, párhuzamba állítható Ibsen saját utazásával a művészetben, a realista prózai művektől a késői, szimbolikus költői realizmusig.

Az író maga is felhívta a figyelmet arra, hogy a művet alaposan gondolják át az olvasók, mielőtt végleges véleményt alkotnának róla. A darab értelmezését nehezíti az összetett formavilág és problémák sora, amelyek a változó világkép és látásmód tükrében újraértelmezik az író fiatalkori témáit és életművének alapkérdéseit, mint az önmegvalósítás lehetősége, a művész sorsának dilemmái, az alkotás és az élet összeegyeztethetősége, a siker és az áldozatok közötti viszony, valamint a generációváltás kihívásai. Az emberi lélek újszerű ábrázolása, valamint a valóságot átsző szimbólumok egy sajátos lírai hangvételben jelennek meg, amely tovább bonyolítja a mű értelmezését.

Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című drámája egy zárt, sokjelentésű drámai világban játszódik, ahol a hétköznapi, magánéleti keretek között csupán néhány szereplő vesz részt: egy házaspár, a Solness-ék, egy harmadik személy, Hilda, három alkalmazott és munkatárs, Kaja és a két Brovik, valamint egy háziorvos-barát. A történet egyetlen nap alatt bontakozik ki, helyszíne pedig az építőmester háza, amely egyszerre szolgál üzleti-művészeti tevékenység tereként és magánéleti színtérként is, beleértve a dolgozószobát, a szalont és a verandát.

Ibsen a szimbólumtechnika és a túlzás eszközeit egyaránt felhasználja, hogy a polgári hétköznapokból drámai helyzetet teremtsen. Ebben a műben is alkalmazza az analitikus szerkesztési technikát, amely fokozatosan tárja fel a múlt eseményeit. A drámai helyzetet két fő eseménysor határozza meg: az egyik a családi tragédia, a tűzvész és a gyerekek halála, amelyekről egyre több információt kapunk, és amelyek Solness bűntudatának analíziséhez szükségesek.

A másik, a Hilda-kapcsolat által hozott fordulat, bizonytalanságban marad, mivel csak a gyermekkorban rajongó Hilda emlékei állnak rendelkezésre, Solness pedig az ő felidézését fogadja el.

A múlt feltárása lehetőséget ad változásokra, de nem a múltbeli események okozatisága, hanem az emlékek felidézése és azok hatása az, ami meghatározó a műben. Nem a tények sokféle értelmezése, hanem azok értékelése számít, a változás pedig egy belső, lelki átalakulásként jelenik meg, ami a dráma kulcsfontosságú eleme.

Henrik Ibsen „A Solness építőmester” drámájában a részletezett helyszínleírások és a karakterek külső megjelenésének alapos bemutatása mellett a belső történések irányába terelődik a hangsúly, a szerző számos utasítást adva a színészeknek a fizikai cselekvésekre és a lelki állapotokra egyaránt. Az expozíció során Solness karaktere nyugtalan, meglepett, ingerült, és keserű reakciókat mutat, míg Hilda megérkezése után vidámsággal, megindultsággal és mély izgalommal válaszol a helyzetekre.

A dráma kezdettől fogva egy hideg, fagyos légkört áraszt, amely Solness és környezetének jelenlegi állapotát határozza meg. A címszereplő kezdetben ellenszenvesnek tűnik: féltékeny Ragnar Brovik tehetségére, és ez önző, aljas cselekedetekre készteti, például kegyetlen viselkedésre a beteg apjával szemben, hazugságokra a fiúról, valamint Kaja kihasználására és megtartására csalárd módszerekkel.

Feleségével folytatott felszínes, erőltetett párbeszédben pedig házasságuk valódi állapota is kiderül. Az orvossal folytatott beszélgetése során a fiatalabb generációtól való félelmét is beismeri, épp amikor Hilda Wangel megjelenése az ifjúság és a sors képviseletében érkezik.

Hilda emlékei a tíz évvel korábbi eseményekről szólnak, amikor is csodálta a koszorúfelvivő Solnesst, akit hárfaszó vett körül. Később, amikor Solness megcsókolta, megígérte neki, hogy tíz év múlva megszökteti és királyságot ad neki. Most tehát Hilda az ígéret beváltásáért jött. Az, hogy Aline, Solness felesége meghívta Hildát, valószerűsítésként szolgál, bár a lány és az orvos korábbi találkozója a hegyi állomáson is hozzájárul a történet szövevényéhez. Hilda érkezését azonban nem racionális indokok motiválják, hanem a múltbeli események felidézésének szükségessége.

Az előző élmények felidézése újraéleszti közöttük a titkos, érzelmi kapcsolatot, a tizedik év elteltével azonban már nem ugyanaz a helyzet áll fenn: Solness bár egészséges és erős, idősebb férfi, és a kapcsolatuk erkölcsi dimenziója is megkérdőjeleződik, hiszen Hilda tudja, hogy Solness házas.

Az építőmester, Solness belső világa jelentős változáson megy keresztül Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című drámájában, amit egy lélektanilag zavaros állapot, a magánéleti és alkotói válság indít el. Solness egyedülléte és tehetetlensége („egyedül voltam, s tehetetlenül bámultam bele a világba”), valamint az őrülethez közeli érzése és ennek félelme alakítják ki azt a sebezhető állapotot, amelyben képes elfogadni a berobbanó, és a meglévő viszonyokat felforgató Hilda szavait. A változás tehát belülről indul ki, és ezáltal Solness viszonya is módosul környezetéhez, például Ragnar terveihez. Solness belső átalakulását több szempontból is megfigyelhetjük a dráma során.

Az igazi változás csúcspontja, amikor Solness, öregen és szédülősen, de lélekben megfiatalodva, maga vállalkozik a koszorú felvitelére az új házának tornyára. Ibsen ezzel a cselekedettel a hétköznapi figurából lázadó, istenkísértő hőst formál. A mű drámai mozgatórugója nem a cselekvések, hanem a pergő dialógusok mögött húzódó érzelmek és akaratok: Hilda és Solness közös célja, hogy Solness végrehajtsa ezt az akciót. A párbeszédek során először Solness akaraterőt tükröző kijelentései dominálnak (például az, hogy Kaját lekössön), később pedig Hilda válik a dominánsabbá, irányítva Solness magatartását is az akaratát tükröző heves kijelentéseivel.

A drámai világ központi alakja Solness, az építőmester, akinek személyisége és kapcsolatai komplex képet mutatnak Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című darabjában. Alkalmazottai számára érzéketlen, hazug főnökként jelenik meg, aki csak saját céljaira használja fel őket, míg felesége élőhalottként funkcionál mellette. Külső szemmel kegyetlennek, önzőnek és betegesnek tűnik.

A dráma során azonban feltárul, hogy Solness sikereit és diadalérzését mélyen érintették személyes tragédiái. Egy tűzvész, amely közvetve gyermekei halálát okozta, radikális változást hozott életébe, és senki nem lett boldogabb az új otthonba költözés után. Öregkorára már az isteni büntetéstől is tart, miközben növekvő bűntudat gyötri felesége és saját maga iránt.

Egyrészt amiatt, mert tönkretette a tragédia utáni újrakezdés lehetőségét, másrészt mert elfojtotta a művészi sikerek iránti vágyát. Csalódott, kiábrándult öregkorában üldözési mániával küzd, de nem őrült, csak egzaltált és nyughatatlan: „mindenért, amit elgondoltam, építettem és alkottam, mindenért kárpótlással tartozom. Mindenért fizetnem kell. Nem pénzzel. Hanem boldogsággal. S nemcsak a magam boldogságával. A másokéval is.”

Hilda megjelenése változást hoz Solness életébe, felébresztve benne az önkipróbálás és az istenkísértés vágyát. Ennek eredményeként leküzdve szorongásait és a sikertelenségtől, valamint a haláltól való félelmét, képes önmagát felülmúlni. Hilda elvárásainak megfelelni akarva, Solness már nem engedheti meg, hogy változatlanok maradjanak a körülmények, még akkor is, ha a légvár, a várkastély-terv azt jelzi, hogy számára a boldogság elérése továbbra is irrealitás.

Ez a lépés nemcsak Aline-nal szembeni megcsalás, hanem Isten elleni lázadás is egyben. Élete tragikus, de hősies és fennkölt bukásával zárul, amely sokféleképpen értelmezhető: szükségszerű vég a lehetetlen helyzetben, megváltó halál, méltó lezárás, lázadó gesztus, apoteózis.

Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című drámájában a mellékszereplők körvonalazása is a főszereplő, Solness személyiségéhez és élettörténetéhez kapcsolódik. A darabban jelen lévő doktor – ellentétben más Ibsen-drámák orvosfiguráival – főként dramaturgiai szükségletek miatt tűnik fel, mint egyenrangú partner az önanalízisben és egy gyanakvó ember kényszerképzetéinek meghallgatója. A két Brovik, az öreg legyőzött és a fiatal leendő vetélytárs, Solness ügyességét és kíméletlenségét hivatottak hangsúlyozni, szakmai féltékenységet és félelmeket szülve.

A drámában fontos szerepet játszanak a női karakterek is, akik közül Kaja a kiszolgáltatott, alárendelt és viszonzatlanul szerelmes alak, aki párhuzamba állítható a hasonló korú, szintén Solness iránt rajongó Hildával.

Aline, aki talpig feketében jelenik meg és életidegennek tűnik, az önvádban elemésztődik. Már csak gépies, mániákus kötelességérzetből végzett tevékenységei maradtak, és jelképei az elvesztett, de megsiratható babák. A múltról nem beszél, nem lázad, és egyetlen, vádként hangzó megszólalása is Hilda megjelenése kapcsán történik, amikor férjének mondja: „Építhetsz annyit, amennyit akarsz, nekem soha többé nem építesz igazi otthont, ez nem otthon.” Kajára és Hildára tett megjegyzései alapján úgy tűnik, féltékenysége felkelthető, de rezignált passzivitásában cselekvésképtelen.

Hilda karaktere Henrik Ibsen „A Solness építőmester” drámájában egyszerre jelenik meg valóságként és jelképként, mintha Solness gondolatai, félelmei és akaratereje idézték volna elő a múltból váratlanul. A mű többi szereplőjével ellentétben csakis ő látta Solness lysangeri tettét.

Aline csupán hallott róla, Ragnar pedig nem is hiszi el. Hilda romantikus emlékei nyomán idealizált képet alkot Solnessről, a jelen valóságát nem ismerve el. Érzékeli a hétköznapi kicsinyességet és a gonoszságot, de az ő Solnesse nem a múltbeli valós istenkísértő-lázadó, hanem inkább egy vágyaiban megjelenő bálvány.

Hilda követelőzően keresi az eszmények valóra váltását, érdeklődést keltve és bevonva a mestert, megerősítve Solness akaraterőbe vetett hitét. Őt nem érintik a lelkiismereti kérdések; egy amorális és szabados önző, aki saját magának keres izgalmas élményeket. Az ő célja a lehetetlen megvalósítása, saját akaratának diadalaként éli meg a győzelmet, és a következményekkel nem törődik. Kapcsolatuk Solnesszel tömör alapokon nyugszik, de teljesen irreális, lévén ő csupán saját élményét akarja újraélni.

Hilda karakterének ambivalenciája abban rejlik, hogy a róla alkotott külső kép – önző, felelőtlen – módosul Solness nézőpontjában, aki számára a teljes élet lehetőségét testesíti meg. A lány, akit metaforikusan „ragadozó madárként”, az ifjúság képviselőjeként emleget Solness, a „felkelő napként” jelenik meg a drámában, mint aki fényt hoz az „örökké sötét házba”.

Hilda váratlan megjelenésétől kezdve Henrik Ibsen „A Solness építőmester” című darabjában a valószerű és a valószerűtlen egyidejűleg létezik, amelyet a metaforikus nyelvezet és a képzelet valóság közötti folyamatos váltakozás is erősít. A színmű a reális világot költői magasságokba emeli, ahol a látszólag hétköznapi események mély szimbolikus jelentésekkel bírnak.

A központi motívum, a torony, többrétegű jelentéstartalommal bír: egyrészt az ambíció, a megfelelési kényszer, az ég felé törekvés, a lázadó istenkísértés és az elérhetetlen légvár jelképe, másrészt az emberi és művészi tökéletesség törekvésének szimbóluma. Emellett a torony a lélek, a szellem és a szabadság képviselete is, szemben a földi megkötöttségekkel. A koszorú, mint az éghez tartozás és az Istennek szenteltség jelképe, számos asszociációt kínál, beleértve a babér-, a menyegzői és a halotti koszorúkat is. A koszorúzás, mint a próbák sikeres teljesítésének jutalma, és a zuhanás, mint az isteni büntetés képzete, tovább mélyíti a szimbólumok sokrétegűségét.

A dráma összetettsége és mélysége olyan, mint egy grandiózus székesegyház sötét, misztikus dallamai, amelyek az orgona hangjaihoz hasonlíthatók. Brustein szerint Ibsen erős főhősével, aki bátran kihívja a sorsot, emelkedett és magasztos alkotást hozott létre, amelyre ifjúkora óta nem volt példa. Kosztolányi szerint Solness, a „komor óriás” saját magát legyőzve, az életét és művészetét egy utolsó, férfias tettel koronázza meg: amikor a toronyból lezuhan, szabadon és büszkén repül, akár csak fiatalkorában, így emelkedik fenségessé az utolsó pillanatban.