Jean Racine: Phaedra olvasónapló * Olvasónaplóm

Szereplők:

Theseus, Aigeus fia, Athen királya
Phaedra, Theseus felesége, Minos és Pasiphae lánya
Hippolytos, Antiope amazon királynő és Theseus fia
Aricia, athéni királyi hercegnő
Oinone, Phaedra dajkája és bizalmasa
Theraménes, Hippolytos nevelője
Ismené, Aricia bizalmasa
Panopé, Phaedra udvarhölgye
Őrök

Racine Phaedra című drámájának megírásakor Euripidész Hippolütoszát tekintette fő inspirációjának, azonban ifjabb Seneca, Plutarkhosz művei és Pauszaniasz Periégétésza Attikája is szerepet játszottak alkotói folyamatában.

A darab lényegében a világi élet illúzióiról és ezek mulandóságáról szól. Phaedra története rámutat arra, hogy hogyan kerülhetnek egymással teljes ellentétbe az ember természetes ösztönei és a társadalmi normák. Phaedra Minosz és Paszifa lánya, aki apjától a tisztességes ítélkezést örökölte, anyjától pedig a szenvedélyes, végzetes szerelmi vonzalmat. Phaedra karaktere önmagában is provokálja a tragikus végkifejletet.

Jean Racine: Phaedra olvasónapló

Racine Phaedra című drámája „a szenvedély és lelkifurdalás drámája”, öt felvonásos klasszicista tragédia. A mű jellegzetes jegyei közé tartozik a karakterközpontú, zárt szerkezetű analitikus dráma. Racine nemcsak szórakoztatni akart, hanem nevelni is közönségét: „egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben” – vallotta a nevelő szándékról.

A drámaíró Szophoklész és Euripidész példáját követve választott antik témát művéhez, és mindig az antik mesterek véleményét vélte mérceül: „folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?”

Racine Phaedrájának fő forrása Euripidész Hippolütosza volt, de jelentős hatást gyakorolt rá ifjabb Seneca Phaedra alakítása is. Az előszóban Racine Vergiliusra és Plutarkhoszra is hivatkozik, és fontosnak tartja az antik és klasszicista dramaturgiai elveknek megfelelő cselekmény- és jellemmódosításokat.

Racine ismerős volt francia elődei Phaedra-feldolgozásaival is, de műve alapját Seneca és Euripidész tragédiái képezték.

A dráma helyszíne Troizénban van, Theseus athéni király tengerparti palotája, melynek időtartama mindössze egy nap. A főszereplők a királyi család tagjai, akiknek viszonyrendszere már a cselekmény kezdete előtt tragikus végkifejletet sejtet – a mitológiai hátterek, hősök jellemzői és kapcsolataik, valamint az istenek szándéka eleve meghatározzák az alapszituációt. Phaedra, Minos és Pasziphaé lánya, az Alvilág bírájának, Minosznak leszármazottja, míg anyja, Pasziphaé Apollón lánya, akinek tetteit Vénusz soha nem bocsátotta meg.

Theseus sok kaland után és Ariadnénak történt elhagyása után Phaedrát vette feleségül, aki már felnőtt fia anyja, Antiopé amazonkirálynőtől származik.

A dráma alapszituációja Phaedra szenvedélyes szerelme mostohafiához, Hippolütoszhoz, amit évekig próbált elfojtani. Ennek érdekében próbálta üldözni a fiút, hogy elrejtse érzéseit, végül Theseus távozásával száműzette őt. Theseus újabb kalandokra indult, Phaedrát Troizénbe vitte, és fiát, Hippolütoszt rájuk bízta. Itt nevelik Ariciát, az athéni hercegnőt, aki Theseus régi ellensége családjának egyetlen túlélő tagja, és akibe Hippolütosz szerelmes lesz. Az expozíció során Theseus már fél éve távol van.

Minden helyzet és mozzanat a drámában tovább bontja ezt az alapszituációt; Racine jellegzetes érzelmi modelljében valaki szerelmes valakibe, aki mást szeret, és ezek a szerelmek külső akadályokba, tilalmakba ütköznek (például vérfertőzés vagy ellenséges viszony). Ebből az érzelmi feszültségből és alaphelyzetből tör ki végül a tragédia.

Racine az esztétikai szabályoknak mindenben megfelelő, ésszerű és valószerű tárgyat választ, amely zárt rendszerű és egyenes vonalú cselekményvezetésű, kitérők nélküli. A jelenetek belső logikája megbonthatatlan és minden tett motivált.

Az expozíció során megismerjük az alapszituációt és a két szerelmet, amit külső szereplők kényszerítenek ki. Hippolütosz apját, Theseust keresi, hogy távol legyen Ariciától, akibe beleszeretett. Phaedra, levert és beteg, öngyilkosságot fontolgat, és megvallja hajdani dajkájának, hogy megismerte Venust és annak hatalmát, de tisztában van a szerelme bűnös voltával, és nem akar így élni.

Panopé hírnökként közli vele, hogy Theseust legyőzte a halál, és figyelmezteti Phaedrát, hogy Athénban trónharc kezdődött. A nép szeszélye dönt Phaedra gyermeke, Hippolütosz és Aricia sorsáról. Így Phaedra sorsa új fordulatot vesz, amikor Oinone rábeszéli, hogy Theseus trónját el kell foglalnia, és a vétkes szenvedély egyszerre bűntelenné válik.

A II. felvonásban a dráma két szerelmi vallomásra épül. Hippolütosz elárulja Ariciának szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, miközben dadogóan vallja be érzéseit. Aricia szintén elismeri, hogy számára nem a birodalom a legfontosabb nyereség.

Phaedra is szeretne beszélni Hippolütosszal: először apátlanságról beszél, majd megvallja szerelmét. A megdöbbent fiú először félreérti, majd visszautasítja mostohaanyját. Phaedra kétségbeesetten kéri, hogy ölje meg, majd a fiú kardját ragadja meg és távozik. Közben Athénban szavazás dönt Phaedra fiának, Hippolütosznak a javára, és a városban terjed a hír, hogy a király nem halt meg.

A III. felvonásban Phaedra a saját szerelmi vallomás hatásával foglalkozik. Érdekli a kormányzás lehetősége, hogy felajánlhassa Hippolütosznak az athéni trónt. Venushoz könyörög, hogy segítsen neki céljának elérésében. Oinone közli, hogy Theseus partraszállt, és azt tanácsolja Phaedrának, hogy vádolja meg Hippolütoszt Theseusnak. Phaedra beleegyezik, és úgy érzi, élete nincs tovább, ezért öngyilkosságra készül.

A IV. felvonásban Theseus a tőrt bizonyítékként elfogadva támad fiára, aki hiába védekezik és érvel. Bevallja szerelmét Ariciához, majd a vérfertőzés vádjával Hippolütost száműzi és megátkozza. Phaedra próbálja menteni Hippolütoszt férjétől, de végül megtudja, hogy a fiú nem őt, hanem Ariciát szereti. Phaedrát a hír villámcsapásként éri, majd szenvedélyesen vall zaklatottságáról és féltékenységéről. Oinone próbálja megnyugtatni, de Phaedra ráront és elkergeti.

Az V. felvonásban Hippolütosz Ariciát kéri, hogy kísérje el száműzetésébe, és a vonakodó lányt házassággal biztosítja. Közben a gyötört Theseus végre az igazságot szeretné megtudni, de hiába hívja Oinonét, helyette Panopé érkezik a hírrel, hogy a megszégyenített dajka öngyilkosságot követett el a mély habokban. Amikor pedig a király fia elé hívja, Theramenes csak Hippolütosz pusztulásáról tudósít, részletezve, hogyan tépte szét testét a megvadult lovai, miután tengeri szörnnyel vívott harcot apja kocsiját elragadva. A fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangoztatta és üzenetben Ariciát bízta apja gondjaira.

Phaedra, aki már a bevett méreg miatt haldoklik, végre egyértelműen közli a még mindig bizonytalan Theseusszal: fia ártatlan volt. Utolsó pillanataiban bevallja, hogy ő merészelte elvetni a vérfertőző szemét fiára, akit semmi rossz nem érhetett volna.

Theseus bűnhődni kezd átkáért, és – elfeledve az „áruló család pártütését” – Ariciát lányává fogadja.

Racine mesteri bravúrja a szerkezetben az első két felvonás párhuzamos felépítése: Theramenes kihallgatja Hippolütoszt, aki végül beismeri szerelmét; eközben Phaedra Oinone hosszú faggatózása után vallja be érzéseit. A 6. jelenetben Theseus halálhírére mindkét tiltott vonzalom látszólag tisztán beteljesülhetne.

Először Hippolütosz keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolütoszt, hogy megvallja neki szerelmét; mindkét jelenet előkészíti Phaedra jelenetét. Aricia szerepeltetése, amely eltér a drámai forrásoktól, e szerkezeti megoldást erősíti, és segít módosítani Hippolütosz jellemét, valamint Phaedra féltékenységét kiemelni. A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei gyorsan egymás után követik egymást: először Oinone és Hippolütos halálhíre (V.5., 6.), majd Phaedra halála a színen (V.7.).

Racine elhagyta Corneille merev formalizmusát, és inkább a pszichológiai mélység felé fordult: drámáit nem mozgalmas eseményekkel, hanem az érzelmek belső mozgásával írta meg. Így könnyedén teljesítette Boileau hármas egységének követelményeit is, miközben illúziót teremtett a szűkített tér és az egyetlen nap köré.

Valójában nem számított, hogy a dráma konkrétan hol játszódik, hiszen a sűrített élmények miatt az egy hely és egy nap illúziója alakult ki, ami inkább az előadás néhány órájának tűnt, bár nyilvánvaló, hogy ennyi esemény nem férne bele egy valós 24 vagy 36 órába sem. Racine lázadott a cselekménydús drámák ellen: „A legfőbb találmány az, hogy semmiből valamit csináljunk, és az események sokasága mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik nem érezték elég gazdagnak tehetségüket ahhoz, hogy öt felvonáson át lekössék a nézők figyelmét egy egyszerű cselekménnyel, amit csak a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége tart el.”

Phaedra analitikus drámája éppen ebben az értelemben elemző: cselekménye a tragédia köré szűkül, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkezeti módszert, amely a múlt eseményeinek felfedezésén alapul. Itt Theseus halálhíre (I.6.) és váratlan megjelenése (III.6.) mozgatja az eseményeket.

A Phaedra kevés szereplője közül Panopé udvarhölgyként járja a hírt, Ismené bizalmas, Theraménes pedig bizalmas és hírnök szerepében tűnik fel. Oinone pedig a bizalmas és intrikus karakterisztikáját ötvözi. A francia klasszicisták által kitalált „bizalmas” figura, aki legbensőbb titkokat tár fel a főhős előtt, meghatározó szerepet játszik a drámában, így kevés a monológ, inkább a dialógusokban bontakozik ki a cselekvés. Racine írásában az apró rezdülések, a belső világ finom árnyalatai a cselekmény magukban a párbeszédekben vannak jelen, ezek adják valójában a dráma mozgatórugóit.

A magánéleti válságok a közéleti konfliktusok háttérbe szorulását eredményezik. Bár felmerül a trónutódlás kérdése és a trónviszály lehetősége rövid átvezető jelenetekben és híradásokban, ezek mind Hippolytos és Phaedra saját szenvedélyeik kontextusában értelmeződnek. Mindketten szeretnék szerelmüket és saját pozíciójukat a trónra emelni, miközben királyi családtagként a méltóságot és a gloire-t kell képviselniük a klasszicista hagyományok szerint. Azonban a mitológiai és királyi kereteken belül általános érvényű, örök emberi tragédiák bontakoznak ki.

Racine jellemábrázolási elveit Arisztotelész véleménye is meghatározza: a tragikus alakok nem egészen jók, sem egészen rosszak, hanem közepes jósággal rendelkeznek, gyöngeségre hajló erénnyel, és olyan hibát követnek el, amely miatt sajnáljuk őket, anélkül, hogy teljesen elítélnénk.

A dráma középpontjában Phaedra alakja és összetettsége áll, aki a tragikus események motorja és szenvedélyének rabja. Phaedra tévhitek és megszállottság által hajtva követi el végzetes tettét, miközben jelleme gazdag és démoni. Racine által megformált passzív hős, reakciói külső eseményekre szorítkoznak, sorsa az istenek kezében van.

Venus, a rejtőzködő isten szimbolikus alakja, aki nem tanácsokkal, hanem könyörtelen végzettel avatkozik be. Neptunus is azonnal intézkedik Hippolytos pusztulása ügyében, bár korábban nagylelkűnek tartotta a fiút (II.5.). Phaedra számára nincs más választás, csak a bűn vagy a halál között.

A többi szereplő Phaedra mellett súlytalanabb figurák: Hippolytos ártatlan áldozatként jelenik meg, tiszta és bűntelen. Racine eltér az antik elődektől, és az Ariciába vetett tiltott szerelmét hangsúlyozza. Szoros kapcsolat fűzi apjához, Theseushoz, akinek Phaedrában látja a királynét és az apja feleségét. Nem érti mostohaanyja szenvedélyét, és isteni törvényekre hivatkozik. Hippolytos megtestesíti a jó szándékú engedelmességet, de nemeslelkűségében tehetetlen és gyengévé válik, állandóan menekül, hogy elkerülje a konfliktusokat.

Theseus, a hős mitológiai király erős és zsarnoki apaként jelenik meg. Vétsége, hogy vakon elhiszi Phaedra hazugságát, és gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, amint a tőr tanúskodik ellene (IV.2.). Lelkét múltbeli véres kalandok terhelik, de a dráma során útja a megtalált megnyugvás felé tart. A zárlatban Theseus fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét, miközben a katasztrófa után a béke és megbékélés felé halad.

Phaedra kötelessége lenne a rend, harmónia és mérték megtartása, hiszen királyné, anya és feleség szerepét viseli. Ám szenvedélye eluralkodásának pillanatától kezdve harcol végzete ellen. Vad indulatai belülről támadnak, de külső okokra is visszavezethetők: származása meghatározza paradox lelkét, melyben egyaránt jelen van az érzékiség és az igazságérzet. Amikor színpadra lép, már halálra szánja magát, és még győzhetne tisztaságvágya. Ehelyett újabb helyzetek újabb bűnt és érzelmi állapotokat váltanak ki belőle.

Először valakinek felfedi titkát, majd visszautasítják vallomását, és hagyja, hogy ártatlanul szenvedjen. Amikor megtudja, hogy szerelme mást szeret (és képes szeretni), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja – ez állapotának mélypontja („vesszen Aricia” – IV.6.).

Totalitás-igényében egyesíteni próbálja méltóságát és szenvedélyét, tisztaságát és tiltott szerelmét, de igazából csak a képzeletében élő, gyengeségektől mentes Hippolytosba szerelmes. Lelke szélsőséges állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség és őrjöngő féltékenység kavarog benne. Egyetlen nyugodt pillanata sem lehet.

Ugyanakkor fenségét is megőrzi, tisztában van belső folyamataival, analizálja és bírálja magát, elítéli saját gyarlóságait. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot (a világban játszódik a mű; Apollo Phaedra őse), ezért távozik a világból, hogy helyreálljon a kozmikus és társadalmi rend.

Jean Racine Phaedra című drámája mélyen tükrözi Racine janzenista világnézetét, melyet élete során a Port-Royal kolostora és a Versailles-i udvar közötti ellentétes életfelfogás alakított. Racine számára XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette az ellenpéldát az előre elrendelés hitvallásával szemben, mely szerint az emberi szabad akarat hiánya végzetszerűséget és az emberi lényt egyedüli sorstársaként Istennel szemben álló lényként mutatja be.

A boldogság és az értékek kérdése a kegyelem és kiválasztottság függvényében válhatna megvalósíthatóvá a janzenista értékrend szerint. A Phaedra világában a szenvedélyek pusztító ereje és az erények megőrzése közötti küzdelem jelenik meg, melyeket Racine nyelvi megformáltsága választékos, ugyanakkor világos szövege által fejez ki.

A mitológiai jelképek mellett ismétlődő kulcsfogalmak és gazdagodó képi világa hálózza be a szöveget, mint például dicsőség, erény, szerelem, gyűlölet, halál, végzet, istenek és sors. A dráma metaforikus elemei, mint az út, nap, szörny, vér, füst, tűz, mind hozzájárulnak a szereplők belső világának és küzdelmeinek mélyebb megértéséhez, így Phaedra vágyai és bűnei is jelképesen jelennek meg, például a szerelem „végzetes tűzként” való ábrázolása.