Juhász Gyula: Milyen volt verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Az Anna-ihletésű versek: Juhász Gyula Nagyváradon találkozott először Sárvári Anna színésznővel. A költő viszonzatlan szerelme és a nő által kigúnyolt költemények csalódással zárták le ezt az epizódot. A kiábrándulás következtében Juhász már nem Annának, hanem Annáról és a szerelemről írt verseket, már csak múlt időben emlékezve.

Az Anna-ciklushoz körülbelül 70 vers kapcsolódik. A versek során a lány képe egyre inkább az elutasított szerelmek szimbólumává válik, aki az ideális nő alakját ölti meg Juhász költészetében.

Juhász Gyula a messzi Szakolcán fogalmazta meg költeményét, távol Nagyváradtól és még távolabb Annától. Az elégikus hangvételű dalból világosan kitűnik, hogy a tél idején született, mivel ezt az évszakot nem említi a vers. A költő a nyár, az ősz és a tavasz színeivel, hangjaival idézi fel Annát, ezzel teremtve meg a viszonylagos idő és tér távolságát a múlt emlékei és a jelen között.

Juhász Gyula: Milyen volt verselemzés

A vers keletkezése

Juhász Gyula költeménye 1912 telén, távol Annától és Nagyvárattól született meg Szakolcán, ahol tanári állást kapott. E távoli helyszín a költő alkotásának nyugodt hátterét biztosította.

A vers műfaja

A vers műfaja elégia, ami a csendes visszaemlékezésen és a felébredő érzelmek ábrázolásán alapul. Juhász számára ez az emlékezés egyszerre fájdalmas és felemelő érzés. Bár nem emlékszik pontosan Anna külsejére – a haja, szemei, hangja már csak homályos képek –, mindenhol Annát látja maga körül. A költő a búzamezőket, az őszi eget, a tavaszi szelet nézi, és mind-mind Anna jelenlétét érzi. Anna alakja és a természet egybeolvadása a költőben belenyugvást ébreszt. Az emlékek fakulásával és az idő múlásával a visszaemlékezések egyre bizonytalanabbá válnak, amit a sorokban megjelenő igék – újra érzem őt, visszarévedek, úgy érzem – is hangsúlyoznak.

Juhász Gyula verseiben az elégiára jellemző hangulatokat a tájképek tovább erősítik. Itt nem maga a táj vagy Anna alakja a központi elem, hanem az Annára való emlékezés érzése, amely áthatja a költő életét. Minden évszak újabb lehetőséget teremt az emlékezésre: a nyárat a dús kalásszal jő sárguló képei, az őszt a szeptemberi bágyadt búcsúzó jelenetei, míg a tavaszt a réten sóhajtó szél idézi fel. A tél az egyetlen hiányzó évszak, ami a vers írásának jelen idejét képviseli, ekkor az emlékek által keltett hangulatok, érzelmek kerülnek előtérbe.

Verselése

A vers zeneiségét az időmértékes verselés és a jambusok ritmusa adja. Az alkotás zenei hatású, ahol a mértékletes ritmus és a dallamos struktúra dominál. Például a sorok: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már, / De azt tudom, hogy szőke a mezők,” ahol az ütemek váltakozása különösen hangsúlyos.

Strófaszerkezet

Juhász Gyula verseiben minden versszak egységes szerkezetben bontakozik ki. A versszakok első sorában egy anaforaként funkcionáló kérdés ismétlődik, amely egy-egy emlékezetes tulajdonságot idéz fel a lányról: „milyen volt”. Ezt követi a költő beismerése, miszerint nem képes tökéletesen felidézni a lányt. A harmadik sorban érkezik a fordulat („DE”), ahol a természet által nyújtott metaforák és megszemélyesítések segítségével a lány jellemzői kerülnek újra elő.

Mondatszerkezet

A versszakok mondatrendje szorosan összefügg a strófaszerkezettel. Az első két sorban összesen négy tagmondat található, melyek közül a második és harmadik tagmondat ellentétes mellérendelő kapcsolatban állnak (nem tudom már ↔ de azt tudom). Az első és a negyedik tagmondat viszont alárendelői viszonyban érleli tovább a gondolatokat, szorosan összekötve az emlékezés folyamatát a természet által ihletett képekkel.

A vers stílusa

Juhász Gyula verse impresszionista stílusjegyeket hordoz. Hasonlóan az impresszionista festményekhez, a versben sem található semmi túlzó vagy kiemelkedő elem; az érzelmek, mozdulatok, színek és hangok visszafogottak. A vers olyan, mint egy festmény, ahol az emberalak a táj részeként rejtőzik el, amihez a nominális stílus járul hozzá: a szövegben az igék száma alacsony, csupán 20%, míg a névszók aránya eléri az 50%-ot. Az igék jellegzetesen passzívak (volt, tudom, érzem), ami az állókép-jelleg erősítését szolgálja. A névszók hatását fokozza, hogy gyakran jelzős szerkezetekben jelennek meg (dús kalász, sárguló nyár, bágyadt búcsúzó).

A vers pasztellszínekkel operál, évszaktól függően váltakozva. A nyár sárga árnyalatait (dús kalász, szőke mező, sárguló nyár) viszontgatja, az ősz kéket (kinyílnak az egek, szeptemberi bágyadt búcsúzó), míg a tavasz önmagában evokálja a zöld színt. A metonímiák alkalmazása tovább erősíti azt az érzetet, hogy a lány és a természet eggyé olvad, ahol a „szőke mező” vagy a „dús kalász” egyszerre idézi meg a lány hajának színét és tapintását, valamint a búzatáblákat.

Juhász Gyula versében a megszemélyesítések az összhatás fokozására szolgálnak. Az „egek kinyílnak” kifejezés például a lány szeme kinyílását, illetve az őszi égbolt tisztulását szimbolizálja a felhőktől. Az impresszionistákhoz hasonlóan Juhász is törekszik az egyes érzetek összképbe való összeolvasztására. A szinesztéziák révén hangok és érzések ötvöződnek, például a „hangja selyme, meleg szava” kifejezésekben, ahol a hang és tapintás érzetét elegyíti.

Hangsúly a lágy mássalhangzókon

A versben a lágy mássalhangzók – mint az -s és az -sz – segítik elő a csendes, visszafogott kép megteremtését. Ezek a hangok különösen ott érvényesülnek, ahol alliteráció is megjelenik, például „szőke, sárguló, ősszel, szeptemberi, szeme színére, selyme sem, szava szól, tavasz, messze”. Ezek a susogó hangzások a múlt csendes felidézését teszik lehetővé.

Összegzés

A vers utolsó sora – „Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.” – arra utal, hogy hosszú idő telt el a költő és Anna találkozása óta, bár valójában csak négy év. Ez az eltérés szimbolizálja azt a folyamatot, ahogyan egy valós személyből eszményített alak válik, aki a tiszta szerelmet képviseli a költő számára.

Juhász Gyula: Milyen volt verse:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.