Mihail Bulgakov: Mester és Margarita elemzés * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Mester, egykori történész, szerző, aki regényt írt Poncius Pilátusról és Jézusról (Jesua Ha-Nocri)
Margarita Nyikolajevna – a Mester szerelme

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita elemzés

Mihail Bulgakov (1891-1940) írásművészetének legjellegzetesebb vonása az álomképek, a szatíra, a realitás és a fantasztikum sajátos ötvözése. Tragikummal fenyegető jeleneteiben is gyakran ragyog fel líraiság vagy komikum.

Alaptémája kezdettől a felelősségvállalás, az értelmiség helyzete és szerepköre, idővel műveinek középpontjába kerül az ember és a totális hatalom konfliktusa, a művész feladata és lehetősége – Bulgakov saját élethelyzetéből következően. Az életművét megkoronázó, utolsó regényét a sztálini diktatúra idején mintegy 12 éven át, haláláig írta. A könyv csak 26 esztendő elteltével, 1966-ban láthatott napvilágot, de akkor egycsapásra világsikert aratott.

A Mester és Margarita sokrétegű, rendkívül összetett, különös világú alkotás. Alapszinten a szovjetrendszer metsző élességű, szellemes szatírája, főképp a kulturális élet leleplezése és kipellengérezése. Ebbe illeszkedik bele Jézus keresztre feszítésének parafrázisa, továbbá egy remekműnek és alkotójának története is; a regény így a mindennapi élet és a tudatformák viszonyát tárja fel, nevezetesen a valóságnak a hiedelemvilággal, a politikával, az ideológiával, a vallással, valamint a művészettel való összefüggéseire vet fényt.

Alapkonfliktusa a humánum és a hatalom között feszül; az örök emberi értékeket szembesíti a mulandó sikerekkel, a kicsinyes gyarlóságokkal és bűnökkel.

A regény első része a harmincas évek Moszkváját torz tükörként tárja elénk. A legfelső hatalmat rejtélyes alakok és homályos intézmények birtokolják: egy moszkvai közhivatal, egy másik hely, az illetékes hely, azon a bizonyos hely – így szól a szöveg. A társadalom középszintű és kistisztviselői már konkrét nevekkel szerepelnek, mind egyformán korruptak és becstelenek.

A politikai megrendelésre író irodalmárok és a szórakoztatóiparban tevékenykedők kivételezett helyzetben vannak, luxusban dőzsölnek, míg az igazi művész alulmarad, alagsori lakásban tengődik, csak ritka szerencsével juthat átmeneti stabilitáshoz és a nagy mű megírásának lehetőségéhez.

A moszkvai kisemberek arctalan figurák, mind csupán egy gonoszul kiagyalt mechanizmus fogaskerekei, és pénzért mindenre hajlandóak. Lakáshoz például Alojzij Mogarics módszerével lehet jutni: feljelentik a Mestert, cserébe pedig megkapják annak pincelakását.

A rendszer alapja a besúgás és a titkos belügyi tevékenység, amely bármikor és bárkit megtámadhat a háttérből. Amikor Sztyopa Lihogyejev meglátja Berlioz ajtaján a pecsétet, azonnal gyanússá válik: „valami ostoba cikket adott át”, vagy talán „emléke egy gyanús beszélgetésre. Hajjaj, Berlioz, Berlioz!” A Varietészínház előadásának kritikus pillanatában két fiatalember feláll, mosolyognak egymásra, majd a büfé felé sietnek.

Később kiderül, Meigel báró vezeti a külföldiek után nyomozó osztályt. Ivan és Berlioz az idegent reflexből „emigráns kém”-nek vélik, és Berlioz azonnal feljelenti állampolgári kötelességként. Az általános bizonytalanság közepette bárki „hivatalos személy” lehet, vagy épp fordítva, ahogy Korovjov Boszoj is megjegyzi. Az abnormális viselkedésűek gyorsan a „pszichiátriai” intézetbe kerülnek, ahol a szovjetrendszer különös módon eltávolítja azokat, akik nem illeszkednek a normákhoz.

A taxisofőr büszkélkedik a bennfentesek felett: „Vittem már utast a pszichiátriára!” A Sztravinszkij doktor intézetében a történet végére minden fő- és mellékszereplő megfordul. Az olvasó Hontalan Ivan kálváriáján keresztül megismerheti a rendszer hazugságait és valódi működését: „Ön nem a diliházban van, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség.” De az ablak mégis törhetetlen – „Hát mégis bekasztliztak” -, és Ivan végül feladja a kilátástalan küzdelmet.

A manipuláció egyik jellemző módszere a dolgok átnevezése. A moszkvai kezdőképben egy bódét láthatunk, amin „Sör, ásványvíz” felirat virít – azonban sör és ásványvíz nincs, csak meleg kajszibarackszörp. Egy másik példa a „másodlagos frissességű tokhal” kifejezés, amely elbizonytalanítja és elfedi a lényeget. Ugyanez a hamis minősítés tapasztalható Woland „artista” jelzőjében vagy Jeruzsálemben, ahol Jézust „vándorfilozófusnak” emlegetik.

A tömegmanipulációt Bengalszkij testesíti meg: „Mi persze valamennyien jól tudjuk, hogy fekete mágia nem létezik.” A közönség elfogadja ezt az agymosást, miközben a szocialista öntudatot meghazudtolva egymás hegyén-hátán tolongnak, a pénz után kapkodva. A Városi Albizottság vezetői pedig inkább szakköröket szerveznek, mintsem foglalkoznának a valódi ügyekkel. Moszkva: egy összesség fonákságok és álságok.

Ezek a csalások és bűnök nemcsak általános létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem befolyásolják a köztudatot is, teret engedve a groteszk képzeteknek. Az autó „elvitte” az illetőt, de soha nem hozta vissza, még maga az autó sem tért vissza. Egy másik személy „sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell – onnan nem jött vissza többé!”

A rendőr csengetésére Anfisza így szól: „ez bizony boszorkányság”. A népképzelet az ilyen felfoghatatlan eseményeket „ördög tudja, mi lehet emögött” alapon fogadja el. Mágikus-babonás képzelgések terjednek, noha ezek pont ellentétesek a szovjetrendszer ideológiájával, amely mindenfajta misztikus gondolkodást elítél. Bulgakov azonban ügyesen ezt a hiedelemvilágot ábrázolja regényében, és a Sátánt, Wolandot, Moszkvába hozza.

Ezen a ponton tárul fel az egész regény lényege. Bulgakov művészi célja nem csupán a konkrét társadalmi torzulások szatirikus ábrázolása, hanem a tudatképződmények bemutatása abban a világhatalmi törekvésekkel teli birodalomban, amely a társadalmi tudatot direkt módon próbálja formálni. Ebből kifolyólag a művet tudatregényként is emlegethetjük.

A regényben az objektív tények szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők vagy maga a szerző tudatának tartalmaként, más képzetekkel – mint hallucinációk, tömegpszichózis, fantázia, mese, babona, vallásos mítosz – elválaszthatatlanul összefonódva. A történet sokrétűségét még inkább fokozza az előadásmód folyamatos változása.

Az elbeszélő mintha bújócskát játszana az olvasóval, folyamatosan új szerepeket és nézőpontokat vesz fel, változtatja a hangját és közlésmódját. A legfantasztikusabb és leggroteszkebb fordulatok után a szerző mégis „hiteles és igaz elbeszélés”-ként jellemezte a művet. „Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll” – így szól hirtelen közvetlenül az olvasóhoz.

A tizenötödik fejezet csak utólag tárul fel mint álomkép-sorozat, ami alapjaiban kérdőjelezi meg az addig elbeszélt történet hitelességét. Felmerül a kérdés: mikor kezdődött az álom? Lehetséges, hogy az egész történet csupán Ivan lelkiismeretének és képzeletének szüleménye? Vagy az egész regény azonos a Mester művével?

Mindkét értelmezés mellett és ellen érvek sorakoznak. Ez a megfoghatatlanság és változékonyság szervesen kapcsolódik a mű legfontosabb művészi mondanivalójához: a világ végtelenül gazdag, és az ember, különösen a művész, nem tűri a megalázó korlátozásokat.

A szovjetrendszer egyik alapelve már az első epizódban felvillan: Hontalan elvtárs az idegennek hangsúlyozza, hogy „maga az ember” irányítja a földi eseményeket. Ezt a nézetet bővíti ki Jerusalaimban (azaz a római birodalomban) Ponczius Pilátus helytartó, amikor azt állítja, hogy Jesua élete az ő kezében van.

Azonban az emberi sorsok feletti önkényes rendelkezés csak illúzió, sem a nagypolitikában, sem a hétköznapi életben nem valósítható meg. „Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette” – figyelmezteti Jesua a biztosan nyilatkozó Pilátust. A világrend az ember felett áll, és törvényei kikerülhetetlenek: „A tégla magától sose esik senkinek a fejére”; „Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!” Bár a sztálini (és a császári) rendszer szerint az ember képes lenne kiterjeszteni uralmát a világ felett, Bulgakov szerint világfeletti hatalmat csak természetfölötti lény, mint például a Sátán gyakorolhatna, aki előre látja az eseményeket.

A földi ember csak akkor lehet ura saját sorsának és alakíthatja saját jövőjét, ha a világrendhez alkalmazkodik, belső békével, alázattal, és elsősorban embertársai iránti szeretettel él. A századunk embere azonban erre egyelőre képtelen, csupán azt képzeli, hogy a jövő irányítása az ő kezében van.

A szovjet ideológia egyik jellemzője a primitív, szűklátókörű és könyörtelen ateizmus. A kritikusok, mint bértollnokok, egyhangúan hangoztatják, hogy a vallás megjelenése a sajtóban és a köztudatban elfogadhatatlan. A regény két főszereplője, Ivan és a Mester éppen ezen az alapon kerül konfliktusba a rendszerrel.

A szatirikus fejezetek rávilágítanak, hogy milyen sivárrá válik a társadalmi tudat a brutális vulgármaterializmus hatására. A modern kor embere számára elengedhetetlen lenne a lélek belső gazdagságának újrafelfedezése, amit a hit, a fantázia és a képtelennek tűnő események elfogadása képviselhet. A gyermeki lélek számára a valóság és az álom természetesen összetartozik, ahogy azt Margarita és a gyermek párbeszéde is tükrözi: „- Hát te hol vagy, néni? – Én nem vagyok – felelte Margarita. – Csak álmodol engem. – Mindjárt gondoltam – mondta a gyerek.”

Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva még inkább jelentőséggel bírnak a hagyományos regényelemek, mint a helyszín, a szereplők, az idő és a szerkezet. A „Mester és Margarita” regénytér egyedi szerkezetű. A cselekmény középpontja nem a kezdő helyszín, hanem a „Szadovaja 302/b épület 50-es lakása”, amely csak a „Gyanús jelenségek egy moszkvai lakásban” című hetedik fejezetben kerül elő.

Ebből a bérleményből az elmúlt két évben az összes lakó nyomtalanul eltűnt, az ajtót hivatalos pecsét zárta le. A jelenlegi lakosok, Sztyopa Lihogyejev és Berlioz bűne és büntetése szolgál példázatul a regény első felében, Berlioz halála pedig az egész különös cselekménysor kiindulópontja. A történet két síkon zajlik: a jelenben Moszkvában és párhuzamosan az ókori Jerusalaimban, mint a keresztény mítosz parafrázisa. E két színtér felett és azokat összekötve húzódik a metafizikai szféra, amelyben a vallás és a művészet képezik a legfontosabb részeket.

A regény szereplői két fő csoportba sorolhatók: vagy a lelkeket elsivárosító rendszer szolgái és áldozatai, akik elszakadtak a metafizikai dimenziótól, vagy azok, akik rendelkeznek a szellemi és lelki rugalmassággal, és képesek reagálni a hihetetlennek tűnő jelenségekre. A karakterek értéke és jelentősége tehát abban mérhető meg, hogy felismerik-e a magasabb értékeket, és ha igen, hogyan cselekszenek ezek felismerése nyomán.

A regény számos szereplője a diktatúra engedelmes kiszolgálója, akik tudatosan vagy öntudatlanul alkalmazkodó, haszonleső életet élnek (mint Mogarics és Berlioz). A legprimitívebb karakter Marcus, a Patkányölő, de még őt is érzéketlen és brutális viselkedésének lelki okait Jesua felismeri.

Kiemelkedőek azok a szereplők, akik a magasabb eszméket felismerik és képesek a csodák tanúivá válni. Ilyenek az ókorban Jesua tanítványai és a jelenben a Woland-csoport tagjai vagy a művészet igazságának képviselői. Kajafás, mint az „óhit” főpapja, Jesua fellépését ideológiai fenyegetésnek tekinti, és ennek következtében szorgalmazza kivégeztetését. Pilátus, Tiberius császár hű alattvalójaként, politikai okokból elutasítja a megismert igazságot, és gyávasága miatt árat fizet. Júdás és Mogarics a feljelentők és az értékek árulói. Meigel báró és Afranius a politikai hatalom szolgálatában állnak. Lévi Máté bár árulást követ el, de keservesen megbánja és végül hűséges tanítvánnyá válik.

Az írók három csoportját is megismerjük: Berlioz, a rendszert vakon szolgáló irodalmár; Ivan Hontalan, a „költőcske”, aki felismeri az örök értékeket és azok szolgálatába lép; valamint a Mester, az igazi művész, aki igaz alkotást hoz létre.

Az első rész központi alakja Ivan Hontalan, a költő, akiben megvan a változásra, az igazságra való nyitottság. Amikor a szerkesztő kérésére „vallásellenes költeményt” ír, már érzékelhetően tiltakozik művészi lelke. Berlioz halála után Ivan mély belső válságba süllyed, felismerve versei hiányosságait, és fogadkozik, hogy többé nem ír.

Ám a másként gondolkodókra kiszabott büntetés átélése után eljut az igaz és örök értékek felismeréséhez, és Jerusalaim egy váratlan látomássorozatként éled fel benne. A Mester elbúcsúzva megígérteti vele, hogy „megírja a folytatást”, így karakterük a regény végére egyre szorosabban összefonódik.

A Mester pályája ott veszi kezdetét, ahol Ivané megakad. Amikor rendkívüli lehetőség adódik, nekiül egy regény megírásának Ponczius Pilátusról, amely légies, lírai és romantikus hangvételű, az eszményi művészi sors megvalósulását idézve. Bulgakov „A Mester és Margarita” című regényének végén a „Mester” karaktere (és valószínűleg Ivané is) mint Bulgakov alteregója jelenik meg.

A Mester fő ellensége ugyanaz a korrupt és korlátolt rendszer, amelytől Hontalan elidegenedik. A kultúrpolitika őt és művét hisztérikusan támadja: a rendszer számára a legnagyobb ellenség a művész, a legnagyobb veszély pedig az igaz műalkotás. Sajtókritikák, feljelentések, letartóztatások és az „idegklinika” jelölik ki a Mester kálváriájának állomásait. Bár ő is mély depresszióba süllyed, mint Ivan, szerelme, Margarita mellette áll, és nem engedi, hogy elveszítse önmagát.

A Mester és Margarita kapcsolatát az eleve elrendeltetettség jellemezte, ahogyan a Mester visszaemlékszik: „Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy én végre rátaláljak – mi már réges régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük.” Nevük alliterációja poétikusan erősíti összetartozásukat. Margarita egyszerre földi nő és eszményi lény; egy moszkvai lakásban szívroham végzi egy asszonnyal, míg Margarita maga falernumi borral mérgeződik meg, de ezáltal örök életet nyer. Ő a Mester múzsája, méltó társa és támogatója, élete és művészete elválaszthatatlanul összefonódik: „Váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva”.

A második részben, amikor a Mester mint klinika lakója szenved, Margarita átveszi a szerepét és kiérdemli szerelme megdicsőülését. E jogot egy próbatétellel szerez meg: a Sátán bálján mindenkit egyformán szeretettel fogad, saját gondjait és fájdalmait eltitkolva. Az egész regény alapértékei a humánum és a szeretet, és Margarita képes eleget tenni ennek a felebaráti kötelességnek.

A művész szabadulása a regényben a fantasztikum szintjén valósul meg. Woland, azaz a Sátán – mennyei utasításra – hozza el a szabadulás lehetőségét. Bár a Mester kezdetben a magánélet, a szerelmi boldogság menedékébe vonulna vissza, végül belátja, hogy vállalnia kell „az álmot”, és kimondja: „Soha többé nem leszek kishitű”.

A Mester sapkájára hímzett „M” betű és Woland cigarettatárcáján lévő „W” monogram a hasonlóságon túl azt is sugallja, hogy ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester újraéli Jézus földi mártírsorsát, a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. Bár a Sátán hagyományosan Jézus ellentéte és ellenfele, a regényben a két szereplő egymást kiegészítőként jelenik meg, a végső szakaszban szerepkörük összemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.)

Woland tehát nem csupán a gonoszság megtestesítőjeként lép fel a Földön, ahogy az felveti a kérdést: „hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?” Moszkvában, ahol a sátáni gonoszság uralkodik, Woland inkább az igazságteremtő énjét képviseli. A regény világa annyira fonák, hogy az ördög uralma mégis csak igazságosnak tűnik.

A regény szerkezete mozaikszerűen épül fel. Ez részben azt jelenti, hogy az expozíció darabjai csak a mű közepén állnak össze teljes egésszé, részben pedig azt, hogy a konfliktusok megoldása már az első fejezetekben megkezdődik. Az első, nagyrészt szatirikus rész után a második részt Margarita uralja, amely egy apoteózissal ér véget.

A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek a tér és idő korlátai közül, „céljuk felé” haladva „eltűnik minden csalás”, és belépnek az öröklétbe. Ponczius Pilátust is a halhatatlanság birodalmában találjuk meg, de mivel gyávasága juttatta oda, ez az „érdemtelen hírnév” örök szenvedést okoz neki. Azonban megtisztulása lehetséges, de csak a művész közbenjárásával, aki így szólhat saját alkotásához: „Szabad vagy!”

A művészet hatalmas erőt képvisel: lehetővé teszi az alkotónak, hogy felülemelkedjen a zsarnokságon, büntessen, igazságot szolgáltasson, leleplezzen, kinevettessen vagy megdicsőülést hozzon. Értelmezheti a valóságot, tágíthatja annak határait, és beemelheti művébe az álom, a képzelet, a fantázia és a hit teremtményeit.

A vallásos hit magában foglalja a humánum értékeit és parancsait, a művészet képes ezeket új életre kelteni és diadalra juttatni. A művészi igazság kifejezése és érvényesítése során az alkotó szabadon léphet túl a mindennapi élet törvényein. Amit a művész valóságként tár elénk, az a befogadó számára is valósággá válik. A művészet így az emberi szabadság egyik legteljesebb megnyilvánulása.