Móricz Zsigmond: Úri muri elemzés * Olvasónaplóm 2024

Szereplők

Borbiró, földbirtokos
Szakhmáry Zoltán, földbirtokos

Csörgheő Csuli, földbirtokos
Málinka, kocsmáros
Wagner Artúr, zenetanár
Lekenczey Muki, könyvkereskedő
Borbély Zsiga, patikus
Pista, polgármester
András, cseléd
Selymes, pásztor
Csörgheő Kálmán, Csuli fia
Fancsali, paraszt
Zsellyei Balogh Ábel, ezredes
Ides, Csuli felesége
Boka Pista, nemes
Dobokay Bandi, őrnagy
Parragh Gábor, nemes
Kudora, nemes
Malmosi, cívisgazda
Kalma István, cívisgazda
Szabó Rozália, parasztlány
Terka, tejeslány
Suhajdáné, masszőr
Lefkovics, zsidó
Mihály, cseléd
Rhédey Eszter, Zoltán felesége
Gergely, cseléd
Zsuzsi, cseléd
Szakhmáry Évi, Zoltán lánya
Poros Mátyás, földbirtokos
Kormos Bandi, főügyész
Piroska, tanár
Szakhmáry János, Zoltán fia
Vasgyúró Palya, földbirtokos
Lukács, béres
Elemér, zenész
Farkas Miska, főkapitány
Farkas Mihály, mezőrendőr kapitány
Kakara, mezőőr
Had Kacsabegy István, legény
Jancsi, kocsis
Kató, summáslány

Móricz Zsigmond: Úri muri elemzés

Az 1920-as években Móricz Zsigmond az „történelmi osztályban” keresett erőt Magyarország félfeudális társadalmi berendezkedésének felszámolásához. Történelmi regényében, a 1922-es „A z Úri muri”-ban a szerző azt vizsgálja, hogy létezik-e a modern korban olyan vezéregyéniség, mint amilyen Bethlen Gábor volt az ezeréves nemesi Magyarország számára. A mű címe utalás arra, hogy valószínűleg nem. A könyv lapjain a felelőtlen pazarlás és a lehetőségek elszórásának képe rajzolódik ki; a léha dorbézolás uralja a jeleneteket.

A gazdasági alapok megrendültek: a birtokok vagy összezsugorodtak, elvesztek – mint a Szakhmáry család esetében, ahol a birtokok részben történelmi viharokban vesztek el, részben pedig „eladogatták” őket – vagy adódott lehetőség őket „sefteléssel”, ügyeskedéssel megszerezni, mint Borbíró vagy Csörgheő esete mutatja. Azonban a gazdálkodás mindenhol veszteséges. Csak egyetlen birtokon, Szakhmáry Zoltán területén jelent meg a modernizáció, ami felesége révén került birtokába, s melyet Rhédey Ferenc, a váradi kapitány még Bethlen Gábor idején szerzett meg.

A főszereplő vállalkozása óriási tét: hozzávetőlegesen háromszázötven holdas területén, amit két évvel ezelőtt még bérletben tartott, próbál meg belterjes gazdálkodást kialakítani. Siker vagy bukása nem csupán személyes, hanem társadalmi súllyal is bír.

A történet helyszíne a poros Alföld, a Körös és a Berettyó vidékén fekvő, neve elhallgatott nagyváros, mely primitív, mogorva képével egy gazdag, csodálatos lápvilágot rejt. Itt az élet elsikkad és az egyhangúság uralma alatt mindennapok tűnnek el. A város és környéke két arcot mutat: az általános tespedést, mely leginkább a Csörgheő-tanya, „Nyomorlak” képében jelenik meg, és néhány ritka kivételt, mint a grófi arborétum vagy Szakhmáry „valóságos kis kastélya”. Egy kívülről érkező idegen felveti a kérdést: „miért nem lehet akkor az egész Alföld ilyen?”

A regény színterét Lekenczey Muki személyén keresztül ismerjük meg, aki a vidéki élet kulisszái mögé kalauzol el minket. Mukinak köszönhetően tárulnak fel az alföldi realitások, ellenvetései és ellenpéldái révén pedig árnyalt képet kapunk a helyzetről.

A városi életet főként a kocsma és a kaszinó falai között ismerhetjük meg – ezek a cselekmény kulcsfontosságú helyszínei. Az expozícióban és a csúcsponton is itt találkozunk a szereplőkkel, míg más helyszíneken, mint néhány udvarház, csak futólag időzünk. A vasút, amely az elszigeteltség megszüntetője lehetne, a regény szereplői számára nem jelent kiutat, hiszen személyes és hivatali érdekek miatt végül a távoli Berettyó másik partján szeli át a tájat, így a városban minden a régiben marad.

Az események a millennium évében zajlanak, ami felveti a kérdést: mit jelent ez a tény, hogy „itt vagyunk ezer esztendő óta”? A szereplők számára semmit; az idő megállt számukra. Zoltán úgy érzi, hogy „engedte elúszni a perceket és az órákat”, élete így telt el. A regény négy nap alatt zajló eseményeit bemutatva nincs igazi cselekmény, csak véget nem érő mulatozás („egy jó murit akarunk csinálni”), és az anekdoták, adomák, tréfák váltják egymást.

Ha valami rendkívüli történik (pl. húsz tojásból készült rántottát eszik meg Csuli és Muki kézzel), rögtön az a kérdés, hogy „hogy fogják ezt elmondani”. Az adomázás egyrészt szerkezeti formát ad a műnek, másrészt tükrözi az eseménytelen, tartalmatlan életet, harmadrészt objektivitás eszközeként funkcionál, ahol a szereplők beszédén keresztül ismerhetjük meg őket. A fehér asztalnál minden terítékre kerül: vadászkalandok, tyúkgané vásárlása, aszúbor készítése, iskolai esetek, a gyümölcsök sajátosságai stb.

A regény szerkezete eseménytelenséget és sodródást tükröz; az epizódok sorozata csak helyszín- és szereplőváltozást hoz magával. Az első három fejezet, a kocsmai jelenetek után elindul ugyan a cselekmény Csörgheő Csuli és Szakhmáry Zoltán körül, ám ezek a szálak a 4-7., illetve 8-15. fejezetekben hamar elakadnak, életcsődöt szimbolizálva és az expozíció szerepét sem lépik túl. Csuli gazdálkodása az összeomlás szélén áll, míg Zoltán magánélete bomlik szét.

E drámai párhuzamok zárásaként Csörgheő szilajabb mulatozásba fojtja elkeseredését, Szakhmáry pedig részegségében dührohamot és eszméletvesztést él meg. A továbbiakban Csuli a családi élet reménytelenségére ébred rá, vigasztalódást pedig a vendéglőben, a kaszinóban vagy az utcán keresi. Zoltán anyagi nehézségei közepette próbál megoldást találni, de az életveresége már tény, amire a helyi zsidó bankár is rámutat. Utolsó esélyként Rozika lelkéhez próbál közelíteni, de eredménytelenül.

A cselekmény váratlan fordulatot vesz, amikor a tanyán megjelenik a féltékeny feleség, és hisztériája végleg elűzi Zoltánt. A férj és feleség közötti kulcsfontosságú jelenetekből (21-23. részek) kiderül, hogy eltérőek a céljaik, és képtelenek megérteni egymást, így a családi harmónia reménye végleg szertefoszlik.

A regény szerkezete eseménytelenséget és sodródást sugároz, amelyet a helyszín- és szereplőváltozásokkal tarkított epizódok is megerősítenek. A kocsmai jelenetekkel kezdődő első három fejezet után elindul a cselekmény Csörgheő Csuli és Szakhmáry Zoltán körül, ám ezek a szálak a 4-7. és 8-15. fejezetekben hamar elakadnak, az életcsődöt jelképezve és az expozíciós szerepet sem lépik túl. Csuli gazdálkodása az összeomlás szélére kerül, míg Zoltán magánélete darabokra hullik.

E drámai párhuzamok végén Csörgheő a mulatozásba fojtja elkeseredését, Szakhmáry pedig részegségében dührohamot és eszméletvesztést él át. Később Csuli a családi élet reménytelenségével szembesül, vigaszt pedig a vendéglőben, a kaszinóban vagy az utcán keresi. Zoltán anyagi nehézségei közepette próbál megoldást találni, de az életvereség már tény, amit a helyi zsidó bankár is kiemel. Utolsó esélyként próbál Rozika lelkéhez közel kerülni, de sikertelenül.

A cselekmény váratlan fordulatot vesz, amikor a tanyán megjelenik a féltékeny feleség, és hisztériája végleg száműzi Zoltánt. A férj és feleség közötti kulcsfontosságú jelenetekből (21-23. részek) kiderül, hogy eltérőek a céljaik, és képtelenek megérteni egymást, ami végleg megsemmisíti a családi harmónia reményét.

A regény szerkezetét motívumok kötik össze, melyek között a gúnyos tréfák is megjelennek. A könyvben gyakori vélemény, hogy „nem kell” a filozófia, hiszen úgy vélik, van elég „filozófia” a mindennapjaikban. Ezen belül Csuli alakja kiemelkedik, aki megalázó vicceivel bolondot csinál „a kis Wagnerből” is. Szemben vele Zoltánnak különleges tehetsége van a hegedűhöz és az énekléshez, melyeket magasrendű értékeknek tart. A zenei motívum is a hős és környezete konfliktusát tárja fel, ahol Zoltán mélyen átélt, kifejező „nótázása” ellentétben áll az úri társaság felszínes adomázgatásával.

Zoltán sorsán keresztül általános magyar sorsot sugároz a mű, hangszeres játéka pedig olyan, mintha „a hegedű a szíve hangja volna”. Játéka során „szikrák villogtak benne, mint a megpiszkált pásztortűzben”, és az érzések „lobogottak ki benne, ahogy a tűz magasra csavarodó füstjéből a pusztai sellők repültek fel”. E belső tűz a regény végére pusztító külső elemmé válik.

Az öngyilkosság gondolata először Rozi emlékeiben bukkan fel, majd Zoltán tudatában is egyre mélyebb gyökeret ver. Zoltán, mint Móricz egyik jellegzetes hőse, szinte reménytelen vállalkozásba fog, ahol „egyben sincs valami koncepció” a társai között, akik „soha egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit”. Bár van benne egy vágy, hogy „felfogja és felemelje az új idők zászlaját”, ez a zászló oly távol van, hogy alig látja, és soha nem is lett volna képes megragadni.

Zoltán azonban mégis reménykedik a sikerben, hiszen tisztán látja, hogy „kemény, kitartó és vad munkával lehet valamivel előbbre jutni”, és egy ideig képes is szívósan küzdeni. Extraordinárius energiái azonban szétforgácsolódnak, végül elégtelennek bizonyulnak, elsősorban a biztos családi hátterének hiánya miatt, ahogy azt Móricz hőseinél megszokhattuk. Sőt, éppen a családi élet fojtogatja meg a feltörekvő férfiakat, nem csak Zoltánt.

A kaszinó nagyjelenetében tárul fel, hogy még a legrendezettebbnek tűnő családokban is jelen van a belső ellentmondás. A tehetséges fiatalok, akik az Alföld poros városaiba érkeznek, összetört ambíciókkal, magukra hagyatva és a családi élet kalitkájába zárva, fokozatosan összetörnek, és a családba vonulnak vissza.

Lefkovits, a zsidó bankár szerint a nők ellentmondásos helyzete magyar sajátosság: „Minden nő egyszerre feleség és hetéra. Minden attól függ, hogy hogyan érzi a pozícióját.” A kaszinóban a főorvos hasonlóan gondolkodik. Zoltán sem tudja pontosan, mit vár a feleségétől. Olyan „Boldogasszony”-ra vágyik, aki az élet küzdelmeiben támogatja, otthon melegét teremti meg, ugyanakkor imádni való felsőrendű lény is.

Eszter azonban nem tudja ezt a szerepet betölteni: a szerelemben görcsös, frigid, nem enged magával mit kezdeni, és kapcsolatuk zavarai miatt gyakran féltékenykedik. Elvárja Zoltántól, hogy feladja ábrándjait és csak a családnak éljen, amit Zoltán képtelen megtenni. Ő szárnyalni vágyik, a feleségére pedig a józanság követelménye hárul, de a szigorú parancsok és tiltások fojtogatják őt.

Eszter akadályozza Zoltánt a tanyai gazdálkodásban is, ami a férfi életének legfontosabb területe, ahol csak igazán kibontakozhat. „Édent” akar teremteni, és mivel felesége nem érti meg őt, Rozika felé fordul, akihez érzelmeit és anyagi javait pazarolja, őt ékesíti és taníttatja – ezzel lényegében légvárat épít. Zoltán azonban nem tudja eldönteni, hogy Rozikának teste vagy lelke kell-e; a testéhez áhítatos csodálattal vonzódik, de a lelkét nem érzékeli. Rozika más világból való, így ők sem érthetik meg egymást teljesen.

Szakhmáry Zoltán a családi élet melegét kusza szerelmi háromszög helyettesíti a regényben, és a cselekmény lényegében annyi, hogy az ellentmondások a felszínre kerülnek: mindkét nőt elveszíti, így életküzdelme céltalanná válik. Amikor Rozikát már csak mint „cafra bestiát” látja, Zoltán kiábrándul az egész világból: „Hát ez az egész világ csalás?”

A többi szereplő sem különbözik lényegesen egymástól. Lekenczey Muki világlátott, széles látókörű és objektív bírálónak tűnik, de a rántotta-epizód arra utal, hogy ő is egy szinten van Csulival, és bár lényegre mutató megállapításokat tesz, idővel belesimul a mulatozó társaságba. Róla is kiderül, hogy családja hatalmas vagyont – „ötezer holdat, kilenc budapesti házat” – mulatott el. Csörgheő Csuli (teljes nevén „csörgövizi és berettyói Csörgheő”) egy erőteljesen jellemzett figura.

Ő az elődje Pató Pál úrnak (ő is mondja: „ráérünk”). „Kövéren, kereken, piros arccal” jár-kel, számára semmi sem szent, minden érték veszendőbe megy mellette. Az elpusztult malacok tetemét sem hajlandó szappannak főzetni („nem babrálok vele”). Életrevaló, a csugariakat is ő küldi el fortéllyal – Zoltán erre nem képes –, de csak elodázza a problémát, megoldásra nem gondol. Elve: „túl tudjál járni mások eszén.”

Móricz Zsigmond műveiben együtt vívódik hőseivel, velük együtt keresi a megoldást problémáikra. Ezen keresztül művében egy homogén stílus és világlátás bontakozik ki, amelyben a sorsok hasonlósága, az általános enerváltság, valamint a többre vágyó kevesek tehetetlensége és kilátástalansága dominál.

A külső és belső nézőpontok váltakozása, valamint a szabad függő beszéd jellegzetes előadásmódja teszi egyedivé a regény stílusát, amely már alig mutat naturalista jegyeket, inkább az adomázás és a tájnyelvi elemek által erőteljes realizmus érvényesül benne. Egy-egy szóval is képes hatalmas belső drámákat jelezni, például: „Az asszony megérezte, hogy megundorodott tőle az ura és elhalt.” Az élő tájnyelv felhasználása az irodalomba emelése további jellemzője művének.

Az ábrázolásmódban didaktikus célzat érvényesül; a regény elsősorban az író mondanivalóját és ítéletét tükrözi a magyar valóságról. Ez a kettősség jellemző a műre: egyes részletekben még felvillan a kibontakozás lehetősége, a szerző még nem mondott le teljesen hőseiről. Hangjában időnként a leleplező komikum és az idillikus szépség, a tündéri harmónia is megcsendül, például a hatodik rész elején: „Zöld színek hamvában lebeg a világ.” De ezután így folytatja az író: „Csak ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.”