Schiller: Don Carlos olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Schiller, a felvilágosodás egyik kiemelkedő drámaírója, nehezen viselt életútján keresztül hozta létre mélyen átérezhető műveit. Bár Goethe korabeli kollégájaként ismert, Schiller élete jóval több küzdelemmel és megpróbáltatással telt. Katonaorvosként írt első drámája, a „Haramiák” 1781-ben jelent meg, és sikert aratott Mannheimben. Azonban a bemutató után parancsnoka büntetéseket szabott ki rá, és megtiltotta további színdarabok írását. Schiller ezután megszökött a katonaságtól, és hosszú nélkülözések után, egy rövidebb, nyugodtabb időszakot töltött Lipcsében és Drezdában. Később Weimarba költözött, ahol támogatókat keresett magának és műveinek.

Schiller drámai karakterei a klasszicizmus ideáljainál jóval árnyaltabbak, sokszínűségükben Shakespeare műveire is emlékeztethetnek. Tragédiáiban a fő téma az egyén és a világ összeütközése. A szabad ember gondolatai, lelke és akarata a politikai, társadalmi és történelmi realitásokkal kerül szembe.

Schiller filozófiája szerint az élet értelmét az eszmékért vívott harc adja meg, és állítja, hogy csupán ezekért érdemes életünket feláldozni. Műveiben az eszmék örökkévalósága az időhöz kötött földi világban nem arathat győzelmet, ami magyarázatot ad hőseinek kivétel nélkül tragikus sorsára.

Schiller: Don Carlos olvasónapló

Schiller „Don Carlos” című drámájának története összetett, a cselekményt kettős tragédia jellemzi. A dráma középpontjában Don Carlos áll, akinek személyes tragédiája kibontakozik, amikor szerelme, Erzsébet, saját apja, II. Fülöp király felesége lesz. Az udvari intrikák kiélezik az apa és fiú közötti ellentéteket, kihasználva ezt a szerelmi bonyodalmat.

A családi dráma mellett a politikai konfliktus is nagy szerepet kap. A történelmi háttérként szolgáló németalföldi szabadságharc idején a németalföldi tartományok lázadnak a spanyol királyság ellen. A királyi udvarban Posa márki képviseli a lázadók ügyét, és igyekszik meggyőzni mind a királyt, mind Don Carlost az általa álmodott, szabadságon alapuló társadalmi rendszer előnyeiről. Bár sikerül Carlost megnyernie az ügynek, végül Posa márki bukása következik be, II. Fülöp király kivégeztetésével ér véget küzdelme.

Posa márki tragédiája karakterében gyökerezik. Bár eszmei elkötelezettsége és politikai jártassága kiemelkedő, a gyakorlati életben való jártassága hiányos, túlzottan bízik önmagában és a királyban is. Halálát büszkén, összeomlás nélkül vállalja.

Posa a „Don Carlos” drámában nem csak Don Carlos barátja és tanácsadója, de egyben példaképe is. Az előadás kezdetén Don Carlos még csak szerelmi és önbecsülési csapások által megtört emberként tűnik fel, de a történet során küldetéstudatos hőssé válik, aki elkötelezi magát Flandria népének szabadságáért. Búcsújában a királynétól már képes visszafojtani személyes érzelmeit, az eszmék állnak számára az első helyen. Tragédiája akkor teljesedik ki, amikor már felkészült a küldetésére, de az inkvizíció közbelép.

A dráma másik tragikus alakja II. Fülöp király, aki egyszerre idézi fel Shakespeare gonosz hatalmaskodóit, mint II. Richárd és Macbeth, és egy negatív hőst, akit a hatalom magányossá, gyanakvóvá és csalódottá tett. Posa lázadása még inkább megerősíti benne a bizalmatlanságot, és a történet végére teljesen magányossá válik. Giuseppe Verdi, aki megzenésítette a drámát, szintén érzékeli Fülöp tragédiáját; az opera egyik híres áriájában („Majd alszom én…”) mind a szöveg, mind a zenei kifejezésmódok tükrözik ezt a mély tragikumot.

A „Don Carlos” dráma három markáns, tragikus férfikarakter kapcsolatára épül, melyek dinamikus ellentétei adnak tartalmat a műnek. Bár Carlos a címszereplő, ez részben azért van, mert karakterében és gondolkodásmódjában zajlanak a legjelentősebb változások. Posa már eleve kész karakter, céltudatos és kezdettől fogva tisztában van küldetésével, nem gyötörklik kétely.

II. Fülöp király is egydimenziós alak, pontosan ismeri uralkodói státusának súlyát és kötelezettségeit. Képességei és meggyőződései miatt képtelen megérteni Posát. Az uralkodó szemszögéből Posa veszélyt jelent, és mivel Carlos is átveszi Posa eszméit, ő is az uralkodó és birodalom ellenségévé válik. A király nem egy dühöngő zsarnok, hanem magatartását inkább a machiavellizmus logikája hatja át.

A „Don Carlos” drámában a címszereplő karakterfejlődése érzelmek és indulatok világából halad a szabadság megvalósításának eszméi felé, az egyéni érdekek és vágyak átformálódásával a közösség és az emberiség szolgálatára. Az, hogy az önbecsülésében megalázott Carlos képes felülemelkedni személyes sérelmein és nem bosszút forral, világosan tükrözi az alkotó, Schiller szándékát. A dráma üzenete egyértelmű: az emberi szabadság, az emberiség szabadsága a legfőbb érték.

A történetben felsejlik egy nemes bosszú motívuma is, mivel apa és fia ismét szemben állnak egymással. II. Fülöp döntése, hogy az inkvizíció kezébe adja Carlost, csak látszólagos győzelem. Valójában ez a lépés vereséget jelent a király számára, hiszen nem csak fiát veszíti el, hanem a döntés a birodalom jövőjére is vészjósló árnyékot vet.

A „Don Carlos” tragédiájában a többi szereplő jellemzése kevésbé árnyalt, főként pozíciójukat féltő, személyes érdekek vezérelte intrikusokként jelennek meg. Ők a király és fia közötti ellentétet elsősorban szerelmi féltékenységként értelmezik. Amint világossá válik, hogy Carlos is a lázadók oldalára áll, ők az erő és a hatalom táborába sorakoznak fel.

Erzsébet királyné sorsa szintén tragikusnak tekinthető, hiszen bár ő is szenved a helyzetében, kiszolgáltatott pozíciója miatt nem tud teljes mértékben Carlossal azonosulni, így nem válik teljes értékű hősnővé a drámában.