Slawomir Mrozek: Tangó olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Eugénia (a nagymama)
Eugéniusz (az öccse)
Slomil (az apa)
Eleonóra (az anya)
Artúr (a fiú)
Ala (az unokahúg)
Edek

Slawomir Mrozek (1930) drámáiban a modern kor emberének identitásválsága, az elidegenedés és az önazonosság elvesztése bontakozik ki. Művei groteszk vagy abszurd szituációkat tárnak a nézők elé, ahol a valóság is helyet kap.

A drámaíró a karakterek logikáját és az alkotók elméleteit a mindennapi élet realitásaival veti össze, miközben rávilágít a hatalom, a kegyetlenség, a morál és a szexualitás összefüggéseire.

Mrozek szereplői szerepkonfliktusokkal küzdenek, törekednek arra, hogy kitörjenek a sablonok és sztereotípiák által szabott keretek közül, azon munkálkodnak, hogy egyéniségüket megtalálják és érvényesítsék. Bár hőseik nagyra törő próbálkozásai gyakran komikus kudarcokba fulladnak, Mrozek szinte minden művének végkifejlete mégis komor árnyalatot ölt.

Slawomir Mrozek: Tangó olvasónapló

A „Tangó” című drámában a központi konfliktus a kulturális hagyományok és a modernitás ütközése körül bontakozik ki. Az író a hagyományos értékrend felbomlásának társadalmi következményeit szatirikus jelenetek során elemzi, és fókuszba helyezi az értelmiség marginalizálódását, valamint a klasszikus kultúra tarthatatlanságát.

A dráma alapszituációjában – egyfajta abszurditásként – maga a drámai feszültség hiányzik, mivel a nemzedéki konfliktusok hagyományos láncolata megszakadt. A szülők úgy gondolják, hogy egykor végleg felbontották a normák rendszerét, és elutasítják a hagyományőrző szerep átvételét. Elkötelezettségük a korlátlan szabadság mellett végül vákuumba sodorja a fiatalokat (Artur: „Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen.” Slomil: „Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?”).

Az új nemzedék számára két út kínálkozik: új konvenciók megalkotása vagy a régiek helyreállítása. Az utóbbi út tűnik járhatónak, így Artur groteszk módon a hagyományok bajnokaként lép fel a korlátlan szabadságot védő szülők és nagyszülők ellen, ezzel pedig paradox módon mégis csak kibontakozik egy megfordított konfliktus.

A „Tangó” című drámában a második és harmadik felvonásban a főhős egyre kétségbeesettebb próbálkozásokat tesz a konfliktusok provokálására és saját szerepének meghatározására. Kezdetben az etikai normák érvényesítésére törekszik, és cselekvésre bírja megcsalt apját, ami komikus véget ér. Ezt követően a hagyományos formák felélesztésére törekedve megpróbálja feleségül venni saját unokahúgát, ám a legénybúcsú alkalmával maga esik ki szerepéből: részegségbe és nihilizmusba fullad.

Ezt követően a hőseink egyre radikálisabb fordulatot vesznek, amikor fanatizmusba kapaszkodva, a halál és hatalom eszméjét megtestesítve zavarosan szónokol. Ezt azonban partnere, Ala bejelentése („Én megcsaltalak Edekkel”) követi, amely teljesen összetöri, mivel minden – az erkölcs, a forma, és az eszme – kicsúszik a kezei közül. Dühében támadna, de Edek két csapással végez vele és maga ragadja meg a hatalmat. A dráma így a hatalomváltás és a személyes tragédia dramatikus bemutatásával zárul.

A „Tangó” dráma záró jeleneteiben új konfliktus kerül előtérbe, amely alapvetően félreteszi a korábbi alapkérdést, a hagyományok őrzésének vagy elutasításának dilemmáját. Ez a konfliktus a kultúra kérdését a komikum szintjére degradálja, szemben a gátlástalan műveletlenség elsöprő erővel való megjelenésével.

A kultúra ezzel szemben nem is mutat ellenállást: Eleonora szerint „talán nem is lesz olyan rossz dolgunk”, Slomil csak közönyösen reagál, Eugeniusz bácsi pedig azonnal behódol az új hatalom előtt. Ez a változás az előadás mélyebb szintű üzenetét is érinti, amely a kulturális értékek és a civilizációs válság közötti összecsapást helyezi középpontba.

A „Tangó” című dráma a kultúra tragikomédiáját tárja fel, amelyben az emberi értelem fogódzó nélkül, tehetetlenül szemléli a 20. század kusza társadalmi állapotait és emberi kapcsolatait, elvesztve irányító és értelmező szerepét. A darabban az emberek csak sodródnak az eseményekkel, gyakran nevetséges helyzetekbe kerülve (például Artur orvosegyetemi tanulmányai, amikről Eleonora úgy véli, „ezzel szégyent hoz a családra”). A mellékszereplők elvek nélküli viselkedése vagy különc életfilozófiája, valamint a főhős sikertelen próbálkozásai és tévelygései mind az értelem zsákutcájához vezetnek, összességében az önpusztítás és a katasztrófa felé sodorva a történetet.

Artur elméletei gyakori változásaival csak öncélú lázadását szolgálja, míg Slomil a modern avantgárd művész és esztéta karikatúrájaként jelenik meg. Bár nyilatkozataiban időnként reális meglátások is felbukkanak, végső soron a dilettantizmus és a valóságtól való elszakadás dominálja gondolkodását.

Kísérletező szemlélete élet-hazugságává válik, míg szereplőtársai csak elnézően figyelik tevékenységét. Eleonora, az elvbarát feleség az „boldognak lenni – a felszabadult ember joga és kötelessége” elv jegyében éli életét, amely során férjét is megcsalja. A pár abszurd magatartása különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor gyermekük szemük láttára hal meg, és ők szinte észre sem veszik. Ala, aki eleve idegenkedik az értelmiségi szemlélettől („unom a filozófiát”), jogosan bírálja unokatestvére szerepzavarait, akit „tudományos disznónak” nevez.

Edek kapcsolata a kultúrával különös és végül is döntő jelentőségű. Kezdetben tiszteletteljes távolságból szemléli, némi áhítattal is (elmerülten nézegeti az egyetemi tankönyvek képeit, barátja mozis noteszéből másolt részleteket olvas). Azonban ez a fajta tudásszerzés nem haladja meg a primitív konkrétumok szintjét („Én szeretlek, de te alszol”), és Edek képtelen az elvont gondolkodásra, ami életképességének kulcsa lehet.

Büszke arra, hogy semmit sem talál ki önmagától, mondván: „én így is tudom, ami kell”. A mesterséges és életképtelen civilizációval szemben ő a természetesség és szükségszerűség megtestesítője, Slomil szavaival az autentikus élet egészséges fuvallata.

Edek tökéletes alkalmazkodóképességét és rugalmasságát már az első pillanattól kezdve bizonyítja. Eugeniusz bácsinál például ügyesen rímel, hibátlanul játszik lakájt, míg a többiek gyakran kizökkennek szerepeikből. A dráma végső fordulatában azonnal cselekszik, pontos helyzetértékeléssel és célratörően. Habár csak önvédelemből, akarata ellenére, mások hibájából kerül előtérbe, felismeri és kihasználja a kínálkozó lehetőséget, így tölti be a hatalmi vákumot.

A „Tangó” című műben a nyers erő és a primitívség szemben áll az erkölcsi normák katasztrofális vereségével. A szülők büszkén hangoztatják, hogy felrúgták a viselkedést szabályozó törvényeket, Slomil gyakran ismételt kérdése: „Minek?” jelzi, hogy nem látták előre az etikai nihilizmus és anarchia következményeit. Artur morális és szociális igazságokról szónokol, majd e szerepköréből kiesve, saját unokahúgára veti magát. Edek viselkedését semmiféle szégyenérzet nem korlátozza: bárkinek a poharából iszik, és a vágyai szerint bárkit lefektet, legyen az házas nő vagy menyasszony. Csak az elvtelen köpönyegforgató, Eugeniusznak van jövője.

A dráma rávilágít, hogy a civilizált ember nem élhet erkölcsi normák nélkül. Artur számára kulcsfontosságú a menyasszonya közlése, amely a hűség és hűtlenség értékeinek megsemmisülésével veszíti el végleg a talajt a lába alól, és ezáltal szakad el a valóságtól, az elvont eszmék légüres terébe kerülve. Ugyanez a mozzanat okozza a vesztét, amelyet korábban apja Edekre uszítására használt fel a második felvonásban – saját taktikája fordult ellene.

A Slomil-nemzedék által véghezvitt abszurd forradalom következtében teljesen összeomlik az értékrend, és elvesznek a viszonyítási pontok. Artur groteszk módon példázza a korlátlan szabadság értéktelenségének következményeit: madárkalitkát helyezhet nagybátyja fejére, nagymamáját ravatalra küldheti, bármit megtilthat – uralkodik a teljes káosz.

Semmi sem komoly már, minden közömbös és semleges. Ha magunk nem adunk értelmet a dolgoknak, akkor a jelentéktelenségbe fulladunk. Az értékrend alapját normális esetben szilárd elvek, elérhető ideálok és konkrét törekvések képeznék, de úgy tűnik, ezek hiányoznak.

A dráma címét adó motívum, a „tangó” jelentésváltozása is az eseményeket foglalja össze. A szülők generációjának ifjúkorában a tangó a korabeli hagyományok elleni lázadás szimbóluma volt, a szoros összetartozás és a testi érintkezés felháborodást keltett az idősebbek körében. Egy generáció elteltével azonban a tangózás már a fiatalok számára elvetendő hagyománnyá vált. A mű záró mozzanataként Edeknek mégis kedve támad tangózni, méghozzá Eugeniusszal – a férfiak közötti tánc a kultúra ijesztő módon való deformálódását vetíti előre.

A „Tangó” című drámából világosan kiderül, hogy a szereplők nem önálló jellemek, hanem különböző magatartásformák megtestesítői, amelyek a kultúrához – legyen az műveltség, tudomány, művészet vagy erkölcs – való viszony különböző aspektusait jelenítik meg. A személyiségek szétesnek, a legkomplexebb karakter, Artur érzései, gondolatai és ösztönei is összeütköznek, zavarosan cikáznak.

Az emberi kapcsolatok is rendkívül eltorzultak ebben a darabban: Slomil és Eleonora házassága a kapcsolatok zsákutcáját szimbolizálja, míg Ala egy olyan zilált családi háttérből lép elő, amelyet szülei anarchiája hozott létre. Az unokatestvérek házassága az emberi kapcsolatok teljes összezavarodását mutatja be, és a degenerált utódok születésének veszélyével fenyeget.

A „Tangó” drámában a viszonyváltozatok és magatartástípusok megértéséhez az irodalmi utalások is fontos támpontokat nyújtanak. Mrozek ugyanis groteszk művilágába emel be több klasszikus tragédia ismert mozzanatait. A mükénéi mondakört, főképp Szophoklész tragédiáit idézi fel, például az „apa korholása” Artur szájából: „mellényzsebben csücsülő Agamemnón”; vagy amikor Eugenia, Hamletre utalva, Arturhoz szól: „Mért nem vonulsz kolostorba?”

A világirodalom hagyományai szerint a házasságtörés bűne gyilkosságot, a bosszú kötelességét, további bűnöket és bűnhődéseket eredményezne, tragédiák végtelen sorát indítaná el; Mrozek drámájában viszont a szerető, a férj és a feleség békés egyetértésben kártyázik. Poloniusra emlékeztető Eugeniusz bácsi magatartása is mélyebb elemzésre ad lehetőséget. Artur így válik Oresztész vagy Hamlet torzóra esett leszármazottjává. Ala naivitása is árnyaltabban tárul fel, ha összevetjük Elektra szenvedélyes igazságszeretetével és etikus tartásával, valamint Ophelia megragadó tisztaságával.

Artur görcsösen igyekszik tragikus szituációkat teremteni a „Tangó” drámában, azonban a tragikum sosem érkezik el teljesen, hiszen mindig valami hiányzik vagy eltorzul. Mrozek műve a tragédia paródiájaként is értelmezhető, amely reflektál a műfaj elavulására. Mint Artur fogalmaz: „Tragédiát akar, mert ez az egyetlen nagyon erős forma, a rendíthetetlen fogalmak világának legteljesebb kifejezése évszázadok óta – de hova tűntek ezek a fogalmak az életből és az irodalomból?” Slomil válasza, mint a szerző szócsöve: „ma már csak bohózat lehetséges.”

A dráma alapelemei vagy csökevényes formában vannak jelen, vagy teljesen hiányoznak, ezáltal groteszk vagy abszurd minőséget kölcsönözve a műnek. Hiányzik a nemes eszményekkel vezérelt, tisztán látó hős, nincs egyértelmű ellenfél a végkifejletig, és a katartikus hatás is elmarad.

Az irodalmi műfajok gyökeres átalakulását tükrözi a mű, amely az általános értékválság képét is festi. A tér és a színpadkép az első két felvonásban káosz, amit a harmadikban egy rendezett polgári miliő vált fel, de Artur sikere csak időleges és látszólagos. A szerkezet lineáris, a csúcspontok ellenére sem történik igazi kibontakozás, csupán néhány motívum tagolja három felvonásra a történetet. Artur háromszor veszti el a fejét és kezd dühöngeni – a harmadik alkalommal ez lesz a veszte. A cselekménysor zárt kört alkot, a befejezésben az alaphelyzet változatát látjuk viszont, azonban most már Edek kezében van a hatalom.

A „Tangó” drámában a revolver háromszor kerül előtérbe, különböző szereplők – Slomil, Artur (Eugeniusz segítségével), majd Edek – kezében, mindegyik használata groteszk hatást kelt. A ravatal motívuma is erős groteszk elem: Eugenia eleinte büntetésből kerül rá, a zárórészben pedig önként mászik fel. A ravatal egyben az örökkévalóság, az idő szimbólumaként is szolgál a színpadon, de az idő itt nem ad viszonyítási pontot a szereplőknek, mivel szétfolyik, mint a színpadi utasítások is hangsúlyozzák.

A házasságkötésük dátumára sem Eleonora, sem Slomil nem emlékszik az első felvonásban, csak nyilvános szeretkezésük botrányára, de még a helyszínre és a partnerre sem biztosan. Minden és mindenki tartalom nélkül marad, összekeveredik: a tíz éve elhunyt nagypapa ravatala, a huszonöt éves Artur gyerekkocsija és a negyven éve nem lovagoló Eugeniusz lovaglónadrágja egymás mellett látható a színpadon, mint a múlt rekvizitumai, a családi kultúra felhalmozódott rétegei.

Slomil teóriája forradalmi ugyan, de egyben cinikus felelőtlenséget is tükröz: „utat törtünk a jövőnek, de hogy az milyen lehet, az már nem reám tartozik”. Az idő és tér jellegtelen, megfoghatatlan marad, a cselekmény célját veszti, Artur törekvései nem bontakoznak ki – minden értelmetlenné és abszurddá válik.

A „Tangó” című drámában a beszéd és a cselekedetek gyakran komikusba fulladnak. Tipikus példa erre a nagy horderejű kijelentések lefokozása, mint Artur dramatikus megjegyzése: „Itt nem lehet lélegzeni, járni, élni!”, vagy Eleonora könnyed észrevétele: „Milyen szépen iszol, Edus!” A drámai tettek helyét a kártyajáték veszi át, legyen szó pókerről vagy bridzsről, ami jellegzetes pótcselekvésként szolgál az idő elűzésére.

Artur hiába küzd ez ellen, nem képes érdemi célokat megfogalmazni; inkább Eugeniusz bácsit az emlékiratok írására bíztatja. Artur saját feladatait illetően sem talál összhangot képességei és lehetőségei között, emberi gyarlóságai mulatságosak, miközben abszolút (isteni) célok elérésével kacérkodik: „újrateremtem magukat”. Slomil még groteszkebb kijelentése: „Adjátok ide az Istent, és én kísérletet csinálok belőle!” ez az abszolútumra való görcsös-nevetséges törekvés vezeti Arturt a tébolyig.

A kelet-európai dráma sajátossága, hogy a hősök, akik abszurd helyzetbe kerülnek, még megpróbálnak cselekedni, bár cselekedeteik értelmetlensége csak utólag válik nyilvánvalóvá. Beckett műveivel ellentétben, ahol már eleve a tétlenség és a céltalan vegetáció uralkodik, a „Tangó” hőse még mindig próbálkozik, bár minden erőfeszítése hiábavaló. Az abszurd ember csak egy dolgot tud jól: mindent – így önmagát is – fölemészteni.