Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Magda: a regény elbeszélője, maga az írónő, aki akkor tér vissza a kormány szolgálatából, amikor a regény kezdődik, de a fő hangsúly az ő kapcsolatán van Emerenccel, akivel ellentétben Magda őszintén vallásos.
Magda férje: egy meg nem nevezett akadémikus, akivel Magda jó házasságban él. A férfi komolyan küzd az Emerenc iránt érzett ellenszenvével, de több évvel azután, hogy Emerenc hozzájuk jár dolgozni, és Magda már egész jól tűri, sem tud kijönni a nővel.
Szeredás Emerenc: Magda házvezetőnője, aki a saját szabályai szerint dolgozik. Bár szemmel láthatólag öregszik, mégis erős, domináns személyiség, és szenvedélyesen független szerencsétlen gyermekkora óta, amelyet a vidéki Magyarországon töltött. Emerenc gondoskodik Magda házáról, és környékéről, vitalitása szinte emberfeletti.
Viola: egy kankutya, „akit” Magda úgy talált, mint törékeny kis kutyust a hóban, egy karácsonyi napon. Az írónő magához veszi, de Emerenc válik a kutya valódi gazdájává. Emerenc és Viola között különleges kapcsolat jön létre, amelyet Magda sokáig nem képes megérteni, vagy akár csak részt venni benne.
Adélka: egy idős özvegyasszony, Emerenc három barátnőjének egyike, akik a ház tornácán szoktak trécselni.
Polett (korábban Paulette): Emerenc másik elszegényedett, idős barátnője. Polett most egyedül él szegénységben, pedig korábban francia nevelőnőként dolgozott.
Sutu: egy idős zöldség-gyümölcs eladónő, a harmadik Emerenc közeli barátnői közül.
Józsi fia: Emerenc öccsének a fia, a nő egyetlen élő rokona, akivel még mindig jó kapcsolatot ápol.
az alezredes: egy rendőrtiszt, Emerenc barátja, aki leveszi Magda válláról a terhet, felelősséget és Emerencére teszi át.
Grossman Éva: a zsidó család lánya, akiknek házát Emerenc vezette, mielőtt elhagyták az országot, kislányukat Emerencre bízva. A felnőtt Éva egyedül él az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a történet játszódik.

Szabó Magda regénye, „Az ajtó”, részben önéletrajzi elemeket felvonultató alkotás, mely egy fiatal magyar írónő és házvezetőnője között kibontakozó kapcsolatot mutatja be.

A mű nem csupán két különböző személyiségű nő barátságának kibontakozását ábrázolja, hanem betekintést enged az élet végén tapasztalható lelki szenvedésekbe is. Magda, aki a legjobban ismeri Emerencet, tisztában van vele, hogy cselekedeteivel szembemegy annak akaratával, és fokozatosan rádöbben arra is, hogy olyan életet mentett meg, amelyben Emerenc már a bénulás és a szégyen miatt képtelen élni. A regény központi kérdése az, hogy vajon helyes-e a haldokló akarata mellett állni azokkal szemben, akik itt maradnak, és akiket különben bűntudat gyötörne, ha nem cselekednének.

A művet áthatja a megválaszolhatatlanság súlya: valójában nincs helyes válasz a halállal kapcsolatos kérdésekre.

Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló röviden

A történet kezdetén Magda, aki minden idejét az írásnak szeretné szentelni, egy bejárónőt vesz fel, Szeredás Emerencet, egy korábbi osztálytársa ajánlására. Emerenc, az idős és kissé különc nő, saját maga dönti el, milyen házimunkát végez el és mennyiért, függetlenül attól, hogy mennyire szokatlan ez. Bár rejtélyes természetű és előszeretettel zárkózik magába, a szomszédok tisztelettel adóznak neki, mivel fegyelmezett, pedáns és szorgalmas.

A két nő közötti távolság addig tart, amíg Magda férje beteg nem lesz, és Magda, Emerenccel egyeztetés nélkül, kórházba viszi. Emerenc dühödten érzi magát elárulva, amikor Magda visszatér. A váratlan fordulat után egy egész éjszakás beszélgetéssel kezdődik köztük egy új kapcsolat kialakulása. Emerenc megosztja Magdával nehéz gyermekkorát: korán kellett felnőnie, miután fiatalon elvesztette az apját, és gondoskodnia kellett két féltestvéréről. Amikor az anyja öngyilkosságot követett el egy tragikus baleset után, Emerenc cselédként került Budapestre.

Magda bár hallgatja az elbeszélést, csak félig-meddig hisz a történet hitelességében.

A történet egy szenteste kezdődik, amikor Magda és férje egy elhagyott kiskutyát találnak, akit befogadnak. Első szándékuk a kutya felgyógyítása és elajándékozása volt, de végül senki sem vállalta örökbefogadását. Emerenc azonban azonnal megkedveli az állatot, annak ellenére, hogy kan, Violának nevezi el, és végül ő marad a kutyával, aki kizárólag hozzá kötődik.

Közel húsz éven át tartó közös életük során Magda és Emerenc egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és szoros kapcsolat alakul ki közöttük. Mindketten ugyanabból a környékről származnak, és amikor Magdát meghívják Emerenc szülőfalujába előadást tartani, mélyebben megismeri Emerenc múltját. Kiderül, hogy a nehezen hihető történetek, köztük szerelmi csalódások és a pénz miatti kihasználás, valóban megtörténtek vele.

Emerencnek volt egy nagy szerelme, aki egy színésznő kedvéért elhagyta, és egy további kapcsolata során kirabolták. Grossmannéknál dajkaként dolgozva, amikor a család a zsidóüldözés elől menekült, Emerenc megmentette és nagyapjára bízta Évikét, a Grossmann család lányát. A nagyapa Emerenc lányának hitte a kislányt, és szeretettel nevelte fel.

Emerenc sok időt töltött három idős barátnőjével, Sutuval, Adélkával és Polettel. Bár Polett tragikusan öngyilkos lett, Emerencet ez kevésbé érintette meg, hiszen előre tudott róla.

Ahogy az idő halad, úgy tárul fel Emerenc élete, a sok szenvedése és tapasztalata, melyek olyan sajátossá tették őt. A kapcsolat Magda és Emerenc között annyira megerősödik, hogy Emerenc kivételesen beengedi Magdát otthonába, amely terület eddig még a legközelebbi barátai előtt is zárva maradt. Ezen az úton nyílik meg az ajtó, és tárul fel a nagy titok: Emerenc otthonát kilenc, a halál széléről megmentett macska osztja meg vele. Az állatai iránti aggodalma, a korábbiak elvesztése miatt, mély és megrendítő.

Emerenc, aki sosem mutat gyengeséget és nem engedi meg magának a betegeskedést, végül egy tüdőgyulladás és egy agyvérzés miatt kénytelen otthon maradni, és senkit sem enged be. A szomszédok, köztük Magda is, érzik, hogy valami nincs rendben, mivel Emerenc hetek óta nem jelent meg a közterületen. Magda végül erőszakos módon segít abban, hogy Emerencet kórházba vigyék, ahol ugyan felgyógyul, de amikor megtudja, hogy Magda idegeneket engedett be a lakásába, és azok látták elhanyagolt állapotát, a szégyentől megtörve belehal a megaláztatásba. A macskái szerteszét szaladnak.

Az egész utca gyászolja Emerencet, mindenki hálával emlékezik rá. Magda viszont súlyos bűntudattal küzd, mivel Emerenc akarata ellenére cselekedett, és ezzel elárulta őt.

Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló

A kötés

Egy kora estén, a kertben zajlott Magda és az elzárt, rejtélyes Emerenc első találkozója. Emerenc fejét kendővel takarta, így még homloka sem volt látható. Egyikük sem volt biztos benne, hogy képesek lesznek-e megbarátkozni egymással. Magda, akinek kommunista időkben, osztályidegen származása miatt – lelkészek voltak az apjai – közel tíz évet kellett kihagynia az írásból, most új, nagy lakásba költözött férjével, és nem kívánta háztartási munkákra pazarolni energiáját. Ehelyett inkább írni szeretett volna. Egy iskolatárs ajánlotta Emerencet házvezetőnőnek, mint megbízható, férfiügyektől mentes, kissé régimódi személyt.

Az erkélyről Magda látta, hogy Emerenc a nyílt lángon, üstben főzi az ágyneműt a perzselő hőségben. Emerenc, aki erős, majdnem katonás jellemű volt, kijelentette, hogy „nem mosok akárki szennyesét”. Referenciát kért Magdáról, miután egy alkoholista, romlott családnál dolgozott, amelyet méltatlannak talált magához. A fizetését is maga akarta meghatározni, miután felfedezte, milyen rendetlenek Magdáék. Egy hét elteltével, ünneplőbe öltözve, Emerenc vállalta a bejárónői állást Magdáéknál, és még egy kézfogással is megerősítette az új munkaadóival való megállapodást – noha egyébként kerülte a testi érintkezéseket. „Jó éjszakát kívánt a gazdának”, és ezzel kezdődött, hogy Magda férjét gazdának szólította.

Emerenc munkájában teljesedett ki, nem tudott mit kezdeni a szabadidejével, ezért minden tennivalót erőn felül vállalt. A család napi rutinját azonban figyelmen kívül hagyta: időnként éjszaka takarította ki a konyhát, máskor napokig hagyta ázik a szőnyegeket a kádban. Emerenc munkadíja kicsit magasabb volt, mint amit Magda elképzelt, de „sajnos, tökéletes volt mindenben, néha nyomasztóan is”. Ha vendégek érkeztek, Emerenc felajánlotta segítségét, de Magda nem szerette volna, ha az ismerősök látják, hogyan hanyagolja el a személyes tekintélyt.

Emerenc félt a viharoktól. Amikor vihar közeledett, azonnal hazasietett, és bezárkózott. A munkaidőn túl is magába zárkózott, és egyszer, amikor Magda átment hozzá, hogy segítsen neki egy csomag átvételében, Emerenc durván leszidta, hogy ez már nem tartozik a kötelességei közé. Magda hazament, a csomag azonban nem érkezett meg. Később Emerenc titokban belépett a lakásba, egy tökéletesen sült csirkével és a csomaggal együtt, majd tagadta az egész történetet. Ettől a ponttól kezdve Magda bolondnak tartotta Emerencet.

Emerenc lakása rejtélyeket őrzött, hiszen ablakait hatalmas fa spaletták takarták el, belülről néha macskanyávogás szűrődött ki, ám senki sem látta pontosan, mi mindent rejteget még ott a macskákon kívül. Senki sem léphetett be, még az öccse fiát sem fogadta.

Egykor kiderült, hogy Emerenc első macskája igazi vadász volt, amely nemcsak a házi rágcsálókat, de a szomszéd galambtenyésztő madarait is előszeretettel fogyasztotta, egészen addig, amíg egy nap Emerenc a saját macskáját holtan, a kilincsére akasztva találta.

Emerenc kertjében temette el a macskáját, azt követően pedig a szomszéd galambtenyésztő madarai „egy ismeretlen új vírustól” kezdtek elhullani. Bár a madárölést nem sikerült Emerencre bizonyítani, a galambtenyésztő új állománya is hasonló sorsra jutott. A helyiek büntetést követeltek a macskagyilkos galambtenyésztőre, aki miután Emerenc következő macskáját megmérgezte, a zöldövezetbe költözött.

Emerenc a rendőrökkel barátságos kapcsolatot ápolt, palacsintát sütött nekik, és gyakran emlegette „elhagyott faluját, nagyanyját, távoli családját”. Amikor Magda az elveszett személyijét kereste a rendőrségen, senkit sem érdekelt ő maga, csak Emerenc és az unokahúga állapota volt téma.

Emerenc előterében gyakran összefutottak a különböző vendégek, itt cserélődtek a hírek, ám ő sosem pletykált vagy ítélkezett, inkább az emberek társaságát kereste, különösen a rászorulókat és betegeket. Télen tizenegy épületben vállalt hótakarítást, rádiót nem hallgatott, csillagokból tájékozódott, ahogy azt öregapjától tanulta. Emerenc mindig dolgozott, nem ágyban aludt, hanem a kanapén. Ha elmaradásai voltak, gyorsan pótolt, és engesztelésképp gyakran mézes vagy sült finomságokkal lepte meg Magdáékat, mert „a türelmes, jó gyerekeknek jutalom jár”. Borravalót vagy ajándékot azonban soha nem fogadott el. Ha valaki őt akarta meglepni, felháborodott.

Emerenc ideális segítség volt, de vele mély lelki kapcsolatot kialakítani nem lehetett.

Krisztus testvérei

Amikor Magda férje tüdőtályoggal műtét alá került, Emerenc először érezte azt, hogy kizárták Magda életének egy fontos eseményéből, és idegenként kezelték a félelmében. Magda békén hagyásra szólította fel, de Emerenc nem tágított, erőszakoskodott egy fűszeres forraltborral, és végül győzedelmeskedett: egész éjjel beszélgettek, annak ellenére, hogy Magda haragudott rá, mert úgy érezte, Emerenc nem tiszteli őt. Magda még a templomba is titokban járt el hetente egyszer, hogy Emerenc kritikáit elkerülje. Emerenc ellenséges volt az egyházzal, Istennel és minden bibliai személlyel szemben, kivéve Szent Józsefet, az ácsok védőszentjét, hiszen édesanyja mindig azt mondta nekik, hogy „Krisztus testvérei vagytok, mert az apátok ács volt”.

Emerenc vallásellenessége egy régi eseményhez kötődik, amikor a háború végén egy svéd szeretetcsomag érkezett a vallási közösséghez, amelynek ő is tagja volt. Míg mások hasznos ajándékokat kaptak, mint pulóverek vagy kabátok, Emerenc csak néhány estélyit kapott, amelyeket elcserélni vagy eladni próbált. Az ajándék sértőnek bizonyult számára, és a csomag szervezője lábához hajította az estélyiket. Ezt követően soha többé nem látogatott templomot, és nyíltan kifejezte, hogy „neki nem kell se pap, se egyház”, szitkozódott és élvezte, hogy ezzel Magdát bosszantja.

De legalább elkezdtek beszélgetni.

Szeredás Emerenc született háromévesen veszítette el apját, akit nagyapja annak halála miatt gyűlölt. Emerenc édesanyja gyönyörű, szőke nő volt, aki sokat olvasott, és akinek férje megígérte, hogy „nem űzi munkára”. Férje halála után a műhelysegéd lett az új férje, aki Emerenc mostohaapja is volt. Ekkor születtek meg Emerenc ikertestvérei, miközben öccse, Józsi már nagyapjuknál dolgozott. Emerenc az iskolából is kimaradt, hogy gondoskodjon az ikrekről és főzött a családnak mindössze kilencévesen. Mostohaapját be is hívták katonának a kitört háború idején, ahol elesett. Emerenc az ikrekkel és anyjukkal maradt, aki egyre türelmetlenebbé vált.

Tragédia történt, amikor Emerenc elindult az ikrekkel a nagyapjukhoz a szomszéd faluba. Útközben az ikrek szomjaztak, és amíg Emerenc vízért ment, egy hirtelen viharban a felettük lévő fába villám csapott. Az ikrek meghaltak. Az anyjuk, mikor meglátta a holtakat, Emerencre támadt, majd felismerte a tragédiát és a közeli csordakútba ugrott. Emerenc mindezt végignézte.

A gyásztól megsebzett Emerenc a rektor úrhoz, majd nagyapjához került, és később Pesten cselédként helyezkedett el. A temetésen jelen volt, de a szívében nem maradt hely több fájdalomra. Most Magdának azt mondja, hogy egy kriptára gyűjt, ahol egyszer az egész család együtt lehet majd. A kriptát ő vagy az örökösei építtetik meg, amely a napfényt színes ablakokon át a koporsókra veti majd.

Viola

Magda barátságossá vált Emerenccel, és egy mély beszélgetés után jó előérzettel látogatta meg beteg férjét a kórházban, aki valóban javulóban volt. Otthon, bár izgatottan várt arra, hogy megossza a jó hírt Emerenccel, azonban őt sehol sem találta. Emerenc nem érezte ugyanazt a kötődést, mint Magda. Csak késő este jelent meg, hogy közölje: másnap havazni fog és lapátolni kell.

Amikor Magda férje hazatért, Emerenc egy szép porcelán tálban – amit a Grossmann családtól örökölt, mikor elhurcolták őket – hozta a komatálat. Magdát mélyen sértette, hogy férjét azokból a tálakból eteti, amelyeket egy gázkamrába hurcolt emberektől szerzett. A férje bár jó étvággyal evett, Magda nem köszönte meg az ételt. Gondolatai a következők voltak: „Micsoda figura, szegény Grossmannéknak nincs sírjuk, ő meg Tadzs Mahalra gyűjt!”

Karácsony napján, amikor Magda és férje gyógyszert vásároltak, találtak egy behavazott kiskutyát, akit hazavittek és Magda elhunyt anyjának 18. századi bútorokkal berendezett szobájába helyeztek. Magda férje megjegyezte: „Csak kétéves koráig rág a kutya, aztán magától abbahagyja.” Emerenc viszont teljesen megszerette a kiskutyát. A kutya gyorsan felgyógyult, de senkinek nem tudták elajándékozni, így Magdáéknál maradt. Emerenc imádta a kutyát, aki végül is Emerencet tekintette gazdájának, és tőle kapta a Viola nevet, annak ellenére, hogy fiú kutya volt.

Emerenc idomította a kutyát, néha meg is verte. Időnként átvitte a lakásába, ahol a macskái éltek. Eleinte a kutya és a macskák összeakaszkodtak, de Emerenc kikényszerítette a tiszteletet a kutyából. Egy alkalommal Emerenc megosztotta a sült kacsáját és a sörét a kutyával, ami részegen tért haza. Magda ezen annyira összeveszett Emerenccel, hogy Emerenc lemondott a kutyáról, mondván, tartsák meg, és bevágta az ajtót. Kezdetben Magda nem bánta, de kiderült, hogy a kutya korán keléshez szokott és csak a megszokott útvonalán hajlandó sétálni. Amikor végre megtalálta Emerencet, örömében úgy ugrott rá, hogy közben Magdát is feldöntötte, aki így megsérült. Emerenc ezért ismét megverte a kutyát.

Mindez Emerenc születésnapján történt, amikor a kutyával együtt ünnepeltek sörözéssel.

Kapcsolatok

Amikor az időjárás kedvezett, Emerenc padokat és egy kisasztalt helyezett el lakása előterében, ahol teával és kávéval fogadta az arra járókat. Lakásába azonban továbbra is senkit sem engedett be, amit Szabó Magda „Tiltott Városnak” nevezett el. Még a rokonait sem, így Józsi nevű öccsének fiát sem, aki pedig az egyetlen rokona volt, aki rendszeresen látogatta. Magda az ablakból figyelte Emerenc teaszervírozását és eszébe jutott egy régi eset. Korábban, amikor Emerencet galambmérgezéssel vádolták, egy kutyás rendőrt küldtek rá. Emerenc jó barátságot alakított ki az alezredessel, aki gyakran járt nála, és felesége halála után is Emerencre támaszkodott. Emerenc valójában mélyérzésű és ragaszkodó személy volt, de utálta az ellenőrzést.

Magda úgy döntött, hogy nem kínlódik tovább a kutyával, és visszaadja Emerencnek. Emerenc azonban kijelentette, hogy túl öreg már a kutya gondozásához, mert aggódott, hogy ha ő meghal, a kutya egyedül marad. Ez meglepte Magdát, hiszen Emerenc láthatóan energikus és erős volt. Magda kiszámolta, hogy ha Emerenc mostohaapja 1914-ben esett el a háborúban, és akkor Emerenc 9 éves volt, akkor 1905-ben születhetett, így valóban nagyon öreg. Emerencet mindig vonzották a roncsolt sorsok, akár állatok, akár emberek. A háború idején Szloka úr, egy nincstelen és rokonok nélküli albérlője halt meg, akinek a temetését senki sem vállalta. Emerenc végül maga temette el Szloka urat a kertben, és később a macskája tetemét is mellé helyezte. Emiatt halottgyalázásért feljelentették, de a rendőrség nem bántotta. Emerenc házában mindig sokféle ember fordult meg, és „mosott a németekre, mosott az oroszokra is”.

Egy nap Emerenc hirtelen elérhetetlenné vált.

Muránói tükör

Aznap Emerenc csak későn érkezett meg, és négyszemközt kívánt beszélni Magdával. Egy következő szerda délutánra, négy órára vendéget szeretett volna hívni Magdáékhoz, amíg a gazda nem ér haza. Magda beleegyezett, de előtte egyeztetett férjével, aki mulatságosnak találta a helyzetet. Emerenc zavartan vitte át az étkészletét Magdáékhoz, de Magda arra kérte, hogy nyugodtan terítsen az ezüsttel az anyja szobájában. Emerenc hangsúlyozta, hogy ha Magda adni akar valamit, azt „szöveg nélkül” tegye, különben az adomány értelmét veszti.

A vendég azonban nem érkezett meg, mert fontosabb üzleti tárgyalása akadt. Emerenc dühödt volt, és az előkészített ételt a kutya elé dobta. A kutya az asztalon lévő muránói tükörön csúszkálva kapkodta ki a pecsenyét, amit Magda még a legnagyobb ünnepeken sem használt fel. Emerenc dührohama közben megverte a kutyát, amely csak feküdt és tűrte. Magda felkiáltott rá: „Megbolondult maga?” Emerenc ekkor magához tért, és tovább bántalmazta az állatot.

Ezután Emerenc egy hosszabb sétára vitte a kutyát. Magda, aki megsértődött, átvitte a maradék ételeket Emerencnek, aki azokat összeöntötte és lehúzta a vécén. A pezsgőt az ajtófélfához csapta, és minden ételt megsemmisített. Emerenc három barátnője, Sutu, Adélka és Polett ijedten távoztak az utcáról.

Évekkel később Magda találkozott az elmaradt vendéggel, egy komoly üzletasszonnyal, aki elmondta, hogy Emerencet kiborította az elmaradt látogatás, mert korábban cseléd volt náluk, az üzletasszony pedig gyermekkorában ismerte őt. Magda nem tudott aludni, és hajnal egy felé Emerenchez mentek, ahol még égett a kislámpa. Magda azt mondta: „Éhes vagyok. Maradt itthon valami étele?” Emerenc már terített az előtérben, friss, fűszeres sültet és bort kínált. Jól érezték magukat, a kutyáról beszélgettek, és Emerenc hazakísérte Magdát és Violát. Ez az esemény volt az a fordulópont, amikor Emerenc már valóban fenntartás nélkül szerette Magdát.

Lomtalanítás

Emerenc anyák napjára különleges meglepetést készített: díszbe öltöztette a kutyát és Magda helyett verset mondott neki. Ezt a hóbortos viselkedést, ahogy más hóbortjait is, furcsának találta Magda férje. Magda szerint Emerenc úgy szerette őt, ahogy azt a Biblia írja, feltétel nélkül és fenntartásoktól mentesen. Magda így fogalmazott: „A szüleimen, a férjemen és nevelt testvéremen, Agancsoson (Mikes Edit, Szabó Magda elemi iskolai legjobb barátja) kívül, nem volt senki, aki így, feltétel nélkül szeretett volna.”

Lomtalanítás idején Emerenc mindenféle haszontalan holmit vitt haza, hogy kifejezze szeretetét. Magda nehezen alkalmazkodott ehhez a gyakorlathoz, de hogy ne bántsa Emerenc érzéseit, nehezen, de elhelyezte a tárgyakat az otthonában. Egy festmény, egy lovassági csizma és egy sólyom maradt megoldandó probléma. A kutya legalább a sólymot „elintézte”.

Egy alkalommal Emerenc elkért Magdától egy próbababát, amely Magda anyjának alakját formálta, és elvitte az otthonába, ahol a legkedvesebb fényképeivel tűzte tele. Emerenc továbbra is hordta haza a szemetet, amiktől mások szívesen szabadultak volna meg. Magda egy csorba fülű kutyát, amit Emerenc hozott, a mozsár mögé rejtette, amiért Emerenc nagyon megsértődött.

Különösen mély sértésnek érezte, amikor egy lomtalanítás során hozott sárga csizmából esernyőket talált, és hangos káromkodások között leszerelte róluk a sarkantyúkat, amelyeket Magda elé hajított a következő szavakkal: „– Mert maga vak is, buta is, gyáva is – sorolta. – Tán ha öregszik, egyszer megjön az ízlése is, meg a bátorsága.” Ezzel arra utalt, hogy Magdának bátorsága legyen szembeszállni férje ízlésével.

Emerenc nagy szeretetével behatolt Magda személyes terébe, amit Magda úgy érzékelt, mint ha egy oktondi kisállat nem érezné a határokat, de mégsem meri megfegyelmezni őt.

Aznap Emerenc nem jött a kutyáért. Magda az utcai lomok közt talált rá, annak ellenére, hogy Emerencnek nem volt szüksége erre, hiszen külföldi járadékot is kapott. Emerenc egy rokona, akit csak „Józsi öcsém fia”-ként emlegetett, Magdához ment, hogy közölje: Emerenc felmond. Hangsúlyozta, hogy nem kellett volna megbántani Emerencet, hiszen „ilyen jó és tiszta ember kevés van a földön”, és már előre neki ígérte az örökséget – lakást, bútorokat, pénzt. Emerencnek ízlése van, csak Magdát és férjét, a doktorokat, gyerekként kezeli, ennek megfelelően bánik velük, és játékokat hoz nekik.

Magda aggodalmaskodott, hogy a háztartás a nyakába szakad. Férje viszont elégedett volt Emerenc távolmaradásával, míg a kutya nyugtalankodott miatta. Magda bezárkózott, írni sem tudott. Anyja halála óta Emerenc volt az egyetlen élőlény, akit közel engedett magához. A férj levitte a kutyát, este együtt ültek a tévé előtt a kanapén, és nem beszéltek Emerencről, de mindketten gondolataikban vele voltak.

Másnap a lomok közt kutatók között nem volt ott Emerenc, csak a barátnői: Sutu, aki a sarki bódéból gyümölccsel és zöldséggel látta el az utcát, Adélka, a laboráns özvegye, és a vasaló Polett, egy kicsit púpos öreg kisasszony, aki Emerenc szerint valamikor nevelőnőként szolgált.

Miközben Magdát ellepték a mosatlanok és a tennivalók, felvettek egy Annus nevű alkalmazottat, aki remek ajánlásokkal rendelkezett. Annus azonban nem tudott beilleszkedni, ráadásul a kutya is ellenszenvesnek találta. A férj végül úgy döntött, hogy „túl sokba kerül az a törött fülű kutya”, ezért szükséges volt Emerencet kiengesztelni és visszahívni őt. Magda átment Emerenc lakásához, nem kért bocsánatot, de megígérte, hogy befogadják a törött fülű gipszkutyát, és azt oda helyezik, ahová Emerenc kívánja. Emerenc azt kérte, hogy a férj szobájába kerüljön a kutya, Magda pedig beleegyezett. Emerenc ezután letörölte a gipszkutyát, majd diadalmasan a földhöz vágta, és visszatért dolgozni Magdáékhoz.

Ezt követően évekig boldogan éltek Ogyesszában, ami egy terület Szegeden, és nevét Ukrajna testvérvárosáról kapta.

Polett

Kapcsolatuk teljesen megújult. Magda férje is megkedvelte Emerencet, mintha mindkettejük nagynénje vagy pótanyja lett volna. Emerenc gyakran hívta már át Magdát barátnőivel kávézni. Polett egyszer hirtelen fogyni kezdett, de senki sem faggatta okát. Egy nap azonban Sutu hozta a hírt Magdához, hogy Polett öngyilkos lett: „A kertben, a diófára akasztotta fel magát.” Magda éppen Emerenchez indult, hogy megossza vele a szomorú hírt, aki Polett legjobb barátnője volt, de kiderült, hogy Emerenc már tudja. A kutya éjszaka vonyításával jelezte a halált, és Emerenc körbejárva a környéket, észrevette Polett felakasztott testét. Mindezt borsópucolás közben nyugodtan mesélte el Magdának.

Emerenc tudta, hogy Polett mire készült. Korábban nyomozó mellett is dolgozott, így tapasztalata volt az emberek szenvedéseiről a haláluk előtt. Polett magányos volt, feleslegesnek érezte magát, ezért döntött az öngyilkosság mellett. Nem fogadta el a macskát, és társa sem volt. „Hárman is totojgattuk, Viola is kedvelte, hallgattuk a sirámait türelemmel, vittem neki jószágot, de nem vállalta. Most már nincs egyedül, komával a kapanyelet. Hát ha menni akar, mire maradt volna?” – mondta Emerenc. Polettet soha nem látták templomban, mert amíg tartott a mise, ő a hívek ruháit vasalta.

Emerenc ezután Magdát is kiosztotta, rendkívül nyersen és őszintén: „- Azt hiszi maga, az élet örökké tart, és érdemes is, hogy tartson, és mindig lesz valaki, aki főz, takarít, és egy tál, ami teli van, és papír, amit telefirkál, meg gazda, aki szereti, és élnek itt örökké, mint a mesében, és nem lesz soha más baja, csak ha rosszat mondanak magáról az újságban, ami kétségkívül nagy gyalázat, de minek választott ilyen alja mesterséget, hogy bárki haramia leöntheti mocsokkal. Nem tudom, mitől lett magának neve, mert esze, az kevés, az emberekről meg nem tud semmit.”

Emerenc hagyott hátra búcsúlevelet Polettel, hogy ne zargassanak senkit a halála miatt. A temetése egyszerű és rövid volt. Emerenc gyakran beszélt a halálról, annak természetességéről, hogy a szeretet része, és hogy mindenkinek jut valamilyen vége. A Grossmann nagyszülők például ciánt ittak, hogy ne kelljen átélniük a zsidóüldözést.

Politika

Emerenc rendelkezett „hideg analitikus ésszel és hibátlan logikával, de nem törekedett művelődésre vagy kiemelkedésre, újságot nem olvasott, híreket nem hallgatott.” Ő így vélekedett: „Isten általában nem figyel ránk, ha kérünk valamit, de amitől félünk, mindig megadja.” Emerenc megvetette az értelmiségi réteget, véleménye szerint „a pap hazudik, az orvos tudatlan és pénzsóvár, az ügyvédnek mindegy, kit képvisel, gyilkost vagy áldozatot, a mérnök pedig úgy kalkulál, hogy a saját háza anyagát kispórolhassa a téglákból.”

Magda azonban meggyőződéssel vallotta, hogy az ő munkája fontosabb, mint a kétkezi embereké, mivel ő a népet képviseli azokkal szemben, akik „évtizedekre ellopták egy nemzet hitelét.” Emerenc a hatalommal rendelkezőket utálta a legjobban. „Világbékét akarnak, maga elhiszi? Én nem, mert akkor ki veszi meg a puskát, és mi lesz az akasztásra és fosztogatásra jogcím?”

Emerenc élete során sokat látott, és nem kívánt oktatást kapni senkitől. „Mindenki közös nevezőn volt a tudatában, részvéte egyetemes volt, nem csak annak járt, aki megérdemelte”, hanem a bűnösnek is. Egy farakást húzott össze a pincében a háború idején, ahol először egy németet, majd egy oroszt bujtatott el. Mindkét sebesülttel jól összebarátkoztak, mire végül belehaltak a sérüléseikbe.

Magda magában csak gúnyolódott: „Csabaduli Szent Emerenc, a kritika nélküli irgalom őrültje, aki mindenkit megment.” Hozzátette, hogy „a vonzalom kiszámíthatatlan indulat, mint a görög irodalomban, ami nem más, mint az indulatok, a halál, a szerelem és a szeretet összefogódzó kezében felvillanó közös szekercét ábrázol” (szekerce = kisbalta).

Nádori-Csabadul

Magda meghívást kapott Csabdul könyvtárosától, hogy tartson előadást. Magda azonnal felhívta Emerencet, hogy kísérje el, de Emerenc nem mert visszamenni szülőfalujába, Csabdulba, ahol évek óta nem járt. Megkérte Magdát, hogy látogassa meg a temetőt és ha találkozik rokonaival a faluban, közölje velük, hogy jól van, de ne részletezzen túlságosan.

Magda Nádoriba érkezve először a régi temetőbe látogatott, majd a főtéren felfigyelt egy boltfeliratra, ami „Divék Csaba hagyományos és kvarcórák” néven futott, amely Emerenc anyjának, Szeredás Józsefné Divék Rozália családi nevére utalt. Magda bement az üzletbe, hogy hírt vigyen az emigráns rokonról, ahol az eladók felidézték az emlékeket. Egy történet szerint Emerenc a háború utolsó évében egy kislánnyal jelent meg, aki körülbelül egy évig élt a dédapjánál. Az órás keresztanyja sütemény mellett mesélte, hogy a nagyapa agyoncsapta volna Emerencet a gyermekkel, ha nem szenved szélütést közvetlenül előtte. Emerencet ő maga küldte Pestre cselédnek 13 éves korában, így mit is várhatott? A nagyapa végül befogadta a kislányt, nagyon megszerette, de Emerenc visszavette tőle, ami miatt a nagyapa majdnem belebetegedett a váratlan elválásba.

Magda látogatása során elvitték az új temetőbe, ahol megmutatták neki Emerenc rokonainak sírjait. Az ikrekről is megemlékeztek. Az előadásra főként Emerenc rokonai jöttek el. Magda egy fényképet kapott, amelyen kendőben látható Emerenc a gyermekkel a karján. Az előadás után Magda kivitette magát az állomásra, ahogy ígérte, és még elmentek a Szeredás-házhoz is, amit Szeredás József épített. Magda meglepetten tapasztalta, hogy a ház épp olyan, amilyennek Emerenc lefestette, mintha egy örök időkre szóló vallomás lenne.

A látogatás során Magda érzékelte a földbe temetett borzalmak és fájdalmak mélységét, és elgondolkodott azon, hogyan képes mégis termő maradni ez a föld, ilyen súlyos emlékekkel.

Szeredás József ácsmester volt, akihez egy értékes műhely tartozott, mely még ma is működik. Magda a műhelyben találkozott az üzemvezetővel, de nem beszélgettek, sőt, még egy rózsát sem mert kérni a kertből.

Hazatérve Magdát nem Emerenc, csupán férje és a jóllakott kutya fogadta. Emerenc családja nehéz kapcsolatokkal terhelt volt: a nagyapja utálta Jóskát, aki elvitte a lányát, magát a lányt is, amiért elhagyta őt, és Emerencet is, mert megszületett. Emerenc kicsi lányának azonban már meg tudott bocsátani. Az öreg azonban sosem látogatta a sírokat, hagyta a fejfákat elrohadni.

Magda átadta Emerencnek a kapott két fényképet. Emerenc katonás tartással nézett rájuk és így szólt: „Ez Évike, őt vártam a múltkor. Ő él Amerikában, ő küldi nekem a pénzt. Jönnie kellett volna, ha a világ szétrobban is, mert ha én nem vagyok, a falon verik szét a fejét.” Majd folytatta: „Fogalom voltam én, Szeredás Emerenc, aki tiszta, rendes, józan életű, aki a maga kárán megtanulta, milyenek a férfiak, és mikor elment az az ember, később meg elszökött a borbély a pénzemmel, nem ittam lúgot, hanem megráztam magam, és kimondtam, egy férfit sem engedek többé közel, tegyenek bolonddá meg fosszanak ki mást.”

Emerenc Grossmannéknál dolgozott, de zavaros idők voltak. Jobbnak látták, ha a kislányt, Évikét vidékre viszi Emerenc a nagyapjához. Grossmannék a zsidóüldözés elől menekültek, és mindenki úgy tudta, hogy a kislányt is magukkal vitték. Valójában azonban Évikét és a család vagyonát Emerencre bízták, aki mindent elvitt a nagyapjához. Ez volt annak a záloga, hogy a nagypapa tisztességgel felneveli a lányt. A kislány hivatalosan Grossmannéké volt, de Emerenc úgy vitte a falujába, mintha az övé lett volna, ami nem vetett rá jó fényt, tekintve, hogy nem volt férjnél.

Emerenc megkérdezte Magdát, hogy járt-e a rámpán, és elmesélte annak történetét, amely gyakran visszatért álmaiban. Gyermekkorában Emerencre bíztak egy üszőt, amelyet úgy szeretett, mintha saját harmadik testvére lett volna. „Olyan selymes szőre volt, mint az ikrek hajának, orra rózsaszín és puha, tejszaga volt, akárcsak a kicsi testvéreké.” Egy napon a nagyapa úgy döntött, hogy eladja az állatot. Emerencet bezárták a padlásra és elvették a létrát, hogy ne tudjon beavatkozni, még meg is verték. Amint kiszabadult, az állomásra rohant, ahol az üszőt már betuszkolták egy vagonba. Emerenc sírva kiáltotta az állat nevét, amely válaszul kirontott a vagonból és leugrott a rámpáról, mindkét mellső lábát eltörve. Azonnal egy helyi férfihoz, akit csak „cigányként” ismertek, küldtek, hogy végezzen az állattal. Emerenc és a nagyapa végignézték, ahogy az állatot leölik és feldarabolják.

Az üsző neve Viola volt, Emerenc anyja nevezte el így. Az események után Magda hazatért.

Forgatás

Schopenhauer szerint „minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség”, ami mind Emerenc, mind Magda esetében terhet jelentett a kölcsönös ragaszkodásuk miatt. Magda könyvei és írásai nem keltették fel Emerenc érdeklődését, azonban az újságokban megjelenő kritikákat egyre nehezebben viselte. Amikor Magda filmforgatásokon vett részt, Emerencet különösen foglalkoztatta a téma. Egyszer Magda meghívására Emerenc is elkísérte őt a forgatásra, ahol „ünneplőben várta, hogy lásson valamit, és halálos komolyan vette” az eseményeket. Aznap gyönyörű felvételek készültek a magasból. Magda és Emerenc együtt nézték meg ezeket, de Emerenc a forgatás végére nyugtalan lett és menni akart már. A sok technikát csalódottan hazugságnak minősítette.

Magda a forgatást művészetként értelmezte, amire Emerenc így válaszolt: „Ha maguk csakugyan azok volnának, művészek, akkor igazi volna minden, akkor meg tudnák tenni, hogy a lomb a szavuktól lebegjen, nem a szélverő géptől, de nem tudnak maguk semmit, se maga, se a többi, bohócok mind, még annál is hitványabbak, rosszabbak a latornál.”

Egyedül a magnót találta érdekesnek Emerenc. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az ember életét is felvennék, és visszatekerhetné kedvére.

A pillanat

Emerenc iránt mindenki bizalmat érzett, de ő maga alig bízott meg bárkiben, csupán néhányan kaptak tőle a bizalmából morzsákat, Magda is közéjük tartozott. Egy virágvasárnap Emerenc útját állta Magdának, aki éppen istentiszteletre igyekezett. Délután négy órára hívta magához, és nem fogadott el más időpontot. Amikor Magda a templomból hazatért, nem találta a kutyát, mert Emerenc már áthívta ebédre. Magda dühösen átment a kutyáért, de az nem akart vele menni. Emerencnél hamarosan vendégek gyűltek össze, köztük Adélka, Sutu, az alezredes, és Józsi öcsém fia. Magda azonban nem ment át négy órakor. Fél öt körül Emerenc átküldte Violát, a kutyát Magdáért, aki kénytelen volt követni, mivel az állat nyakörv és póráz nélkül volt. Amikor Magda megérkezett, béke honolt, és kedvenc rétese várta az asztalon.

Emerenc a végrendeletéről tárgyalt minden jelenlévővel. Elmondta Magdának, hogy „Józsi öcsém fia megbízható, ha kész a kripta, oda viszik majd őt is, az épület és a halottszállítás költségeit a postatakarékkönyvben találják meg.” Emerenc nem volt beteg, csak „meghalt az ügyvéd fia, ami sok régi emléket idézett fel benne.” A fiút egykor Emerenc bujtatta a Grossmann házban, majd a fiú külföldre szökött, és mikor visszatért, már megváltozott volt, de Emerenc számára ugyanaz maradt, mert „ilyenkor az ember a szívével lát.” Néhány nap múlva azonban a fiú visszament a színésznőhöz, akit később feleségül vett.

Emerenc nem halt bele a csalódásba, hanem túljutott rajta. Szerelmes volt, majd csalódott. Később egy borbéllyal állt össze, aki meglopta. Ezt követően nem bízott többé a férfiakban.

Emerenc azt kérte Magdától, hogy halála után az orvossal altattassa el a kilenc macskát, amelyekkel együtt élt. „Nagyobbat nem adhat senkinek, minthogy nem enged neki módot a szenvedésre.” Emerenc úgy vélte, hogy a szabadság megvonása nem olyan nagy szenvedés, mint amit a külvilág okozhat.

Böjt

Józsi öcsém fia találkozót kért Magdától, mivel aggodalmaskodott a két betétkönyv miatt, amelyek könnyen elveszíthetőek vagy eléghetőek. Az egyik a Józsi öcsém fiának szánt örökség volt, a másik pedig a kripta építésére szánt pénz. Szerette volna, ha a betétkönyvek nem nála lennének.

Másnap Emerenc egy seprűnyelet nyújtott át Magdának, felkérve, hogy segítsen kicsit, tekintettel a kereszténységre. Hozzátette: „Jézust csak annak van joga gyászolni, aki ismeri a testi munkát”. Azt javasolta Magdának, hogy hagyja az asztalon a csirkét és egyen szilvát, „ha arról hiszi, hogy számít az égben. Csodálatos istene van magának, aki szilvával mér, az enyim, ha van, mindenütt ott van, a kút fenekén meg a Viola lelkében, meg a Böőr Samuné ágya felett…” – utóbbi, aki utolsó óráiban Emerenc mellett volt, aki letisztította és elbúcsúztatta őt.

Emerenc azt mondta Magdának, hogy a gazdának többet érne, ha inkább jól megnevettetné, mintsem hogy a templomban imádkozzon érte. Aztán hozzáfűzte, hogy Magda élete mennyire túlszabályozott: „Hétfőn délután háromkor, ha ég-föld egybedől, fogorvos, rávicsorgunk, vissza taxin, mert közlekedni nincs idő. Minden csütörtökön fodrász, minden szerdán mosunk, soha máskor, vasalás csütörtökön, ha száraz az a ruha, ha nem. Ünnepen, vasárnap templom, kedden csak angolul beszélünk, pénteken németül, hogy el ne felejtsük. Már a kutya is röhögi. Egyébként verjük a gépet szakadatlanul. A gazda még a túlvilágon is azt fogja hallani, a gép kattogását.”

Magda végül bevallotta, hogy nem bízik Józsi öcsém fiának kezében lévő betétkönyvek biztonságában, amiért Emerenc dühösen reagált és azt üzente vissza, hogy ha még egyszer szóba hozza a pénzt, kitiltja őt az örökségből. Amint az ég elsötétült, Viola az ajtóhoz sietett, tudván, hogy ilyenkor szokás bemenekülni a lakásba a vihar idejére. Emerenc azonban most Magdához fordult, megkérve, hogy kísérje el, mert megmutatja, mit szánt neki halála után. Hozzátette, hogy „Ha elárul, megátkozom, és akit én megátkoztam, mind rútul végezte.”

Az ajtó mögött nem kincsek vagy rendetlenség tárult fel, hanem egy makulátlanul tiszta otthon, ahol kilenc macska élt elrejtve a tekintetek elől, mindegyiknek saját tálkával és homokos illemhelyével. Emerenc megosztotta Magdával, hogy az első cicáját a galambtenyésztő felakasztotta, a másodikat megmérgezte, és hozzátette: „Ne szánjon, nem érdemlem. Nem szabad ennyire szeretni sem embert, sem állatot.”

Magda anyjának a próbababája is ott volt, rá tűzve számos fénykép és egy újságkivágás, ami Emerencnek sokat jelentett. Emerenc elmondta, hogy mindegyik macskát a haláltól mentette meg: öreg, beteg vagy kukába dobott állatok voltak. Emerenc azt kérte Magdától, hogy halála után az állatai is haljanak meg, mert úgy gondolta, „a kivertségnél irgalmasabb a pusztulás”. „Ennél többet nem tudok adni magának, mint hogy megbízom magában, és beengedtem” – mondta Emerenc, kérve, hogy ne árulja el a kilenc macska titkát senkinek. Őket tekintette igazi családjának, jobban szerette őket, mint Józsi öcsém fiát.

Miután etettek az állatokkal, Magda hazament. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem osztotta meg férjével, miért sír.

Karácsonyi meglepetés

Amikor Magda Violára gondol, azt képzeli, ahogy az ártatlan szemekkel ül a konyhában. Emerencre gondolva eszébe jut, hogy Emerenc egyszer azt mondta: „nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém”. Emerenc addig volt része Magda életének, ameddig Magda ezt megengedte. Emerenc már rég eltűnt, amikor az ezermester a temetőbe induló Magdának azt mondta: „Maga volt neki a szemefénye, a lánya, kérdezzen meg bárkit a környéken, úgy hívta magát: a lány.”

Magda sokat utazott a férjével. Amikor külföldön tartózkodtak, Emerenc vigyázott a házra és átvette a postát. Egy alkalommal, éppen karácsony estéjére érkeztek haza, és hoztak Emerencnek egy kis tévét ajándékba. Azonban Emerenc soha nem ült le pihenni, és Magda sem szokott helyette havat takarítani, így Emerenc nem is tudott arról, hogy vásároltak számára egy tévét.

Az akció

Február végén Emerenc influenzát kapott, de mégis kitartóan lapátolta a havat. A hó folyamatosan esett, így amint befejezte az egyik kapualjat, kezdhetett is újra. Betegsége egyre súlyosbodott, lázas volt, nem pihent és orvost sem hajlandó volt fogadni, egész nap az utcán dolgozott.

Magda az év elején hirtelen sok munkát kapott, és gyakorlatilag a nyilvánosság előtt élt. Hiányoztak neki Emerenc munkái, de ő továbbra is állhatatosan lapátolta a havat. Közben Adélka, aki már felgyógyult az influenzából, és Sutu átvették Emerenctől az utcai takarítást. Emerenc eleinte ellenállt, majd bezárkózott otthonába. Sutu és Adélka ketten együtt csak Emerenc munkájának felét tudták teljesíteni.

Emerenc elzárkózott a látogatóktól, Magdát is elküldte, mondván, csak pihennie kell, és hamarosan felépül. Magda elkeseredett, hogy Emerenc még csak látni sem akarja, de a felkészülés a díjkiosztóra és számos meghívás lekötötte. A közben felhalmozódott ételdobozok jelzették, hogy Emerenc nem fogyasztja az ételeket. Magda megkérdezte erről, de Emerenc azt mondta, hogy van elég étel a hűtőben. Magda tudta, hogy nincs jég a hűtőjében, de hagyta a dolgot, gondolván, hogy talán az ablakrésben eláll az étel a macskáknak.

Egy szomszéd, Brodarics úr jelezte Magdának, hogy Emerenc már két hete nem jött ki a házból, és még a mellékhelységbe sem vezetnek lábnyomok a hóban. Javasolta, hogy erőszakkal nyissák ki az ajtót, mert nem tudni, mi történhetett bent. Emerenc hallani sem akart arról, hogy átköltözzön Magdáékhoz gyógyulni, és kiabálta, hogy „mihelyt talpra áll, feljelent mindenkit lakásháborításért”. Brodarics úr és Magda férje már szervezték az orvos látogatását másnapra, Magda pedig tudta, hogy csak úgy tudja Emerencet megmenteni, ha beavatkozik. Hajnalban átment Emerenchez, és kérte, hogy mutassa meg magát a szomszédoknak, mert már készülődnek. Emerenc örült, hogy jött, mert elhullt az egyik macskája, és egy alkalmas dobozt kért, amiben Magda eltemetné.

Magda ezt a helyzetet arra használta fel, hogy átvigye Emerencet hozzájuk. Miközben az állat tetemét próbálták elhelyezni egy kofferbe, a televíziós stáb már dudált a ház előtt, hogy vigyék Magdát a felvételre. A koffer kiderült, hogy túl kicsi, Emerenc pedig az állat tetemét adta ki. Miközben az állati ürülékszag is áradt a lakásból, Magda undorodva hazarohant, a tetemet a kukába dobta, majd forró vízzel mosta meg a kezét. Ezt követően a férjére bízta Emerenc kulcsát, kérve, hogy ne engedjen senkit benézni, csak gyorsan csukja be az ajtót, és adja vissza Emerencnek a kulcsot.

A televíziós kocsi teljesen késésben volt, a stáb nagyon ideges volt, Magda beült az autóba és elindultak.

Kendő nélkül

Magda és az orvos abban egyezett meg, hogy Emerencet Magda otthonában helyezik el, és csak akkor kerül kórházba, ha a helyzet súlyossá válik. Magda jól érezte magát a tévéfelvételen, ami miatt elhúzódott, és csak későn ért haza taxival.

Amint belépett lakásába, Viola hangos ugatásából tudta meg, hogy Emerenc nincs ott. Azonnal Emerenc lakásához sietett. Egy szomszéd épp leeresztette a redőnyt, kerülve a szemkontaktust, Magda pedig érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Keserűen gondolt arra, hogy talán cserben hagyta Emerencet, miközben a díjátadó sugárzását követte a tévében, elmenekülve a betegség, öregség, magány és tehetetlenség elől.

Magda azt remélte, hogy Emerenc ajtaja zárva lesz, de az ajtó kitépve hevert, a spalettákat és ablakokat is leszerelték. A szobában elképesztő rendetlenséget talált: komatálak borultak a szőnyegre, csótányok és férgek hemzsegtek. A macskákról nyom sem volt, láthatóan senki nem takarított vagy mosogatott ott hetek óta.

Emerenc lakáskulcsa az asztalon hevert. Semmi szó nem esett arról, mi történt a tévében. Magda férje megvárta, míg megissza a teáját, majd hívatott egy taxit, és némán indultak el a kórházba. Emerenc még nem ért oda, először fertőtlenítőbe kellett vinniük, mert állítólag már másfél-két hete maga alá ürített. Magda szinte megsemmisült az önvád alatt, és alig értette, mi történik körülötte. Az események arra késztették, hogy elgondolkodjon azon, meddig mehet el az ember, mikor avatkozhat be mások életébe, és mikor tiporhatja el mások szabad döntéshez való jogát.

Magda férje elmesélte, hogy Emerenc agyvérzést kapott, amely miatt a bal oldala alig mozgott, ezért nehezen védekezett. Ennek ellenére sikerült bereteszelnie az ajtót és kizárnia mindenkit. Az emberek azonban nem hagyták békén, Emerenc pedig fenyegetőzött belülről, hogy előveszi a szekercét. Tényleg elővette, és belevágta az ajtóba, amitől egy deszka kiszakadt, és kiáradt a bűz… A macskák is a lakásban végezték dolgukat, Emerenc pedig több mint egy hétig nem kelt ki az ágyból. Úgy gondolta, ha jobban lesz, kitakarít, ha pedig nem, akkor úgysem fogja tudni, hogy bementek hozzá és mit találnak.

Brodarics úr hívta a mentőket, akik azonnal kiérkeztek. Amint Emerenc friss levegőre került, elvesztette az eszméletét. A lakás fertőtlenítése után Emerenc ajtaját bedeszkázták. Magda attól tartott, hogy bár „nem lesz rabló, aki gyomra kibírja Emerenc birodalmát”, de a takarékkönyveket mégis el kellene hozni, mivel azok szabad préda lettek.

Magdát a szégyen és szomorúság annyira legyengítette, hogy legszívesebben Emerenc mellé feküdt volna a kórházban. Az orvos tájékoztatta, hogy Emerenc lassan gyógyul a bénulásból és a tüdőgyulladása is hamarosan véget ér, de a szíve gyenge maradt. Emerenc így tisztán és megfésülve, „közelebb a halálhoz, mint az élethez, anélkül hogy tudott volna róla, visszavarázsolódott a saját anyjává”. Magda megszégyenülten nézte, érezve, hogy nem érdemel semmilyen díjat, hiszen már az első fordulóban elbukott. Mit mondjon Emerencnek? Hogy álmodta az egészet?

Díjkiosztás

Magda hússal teli tányérral tért vissza Emerenc lakásába, abban reménykedve, hogy csalogatni tudja a macskákat, mivel tudta, hogy Emerenc csak őket szereti igazán. Azonban egyetlen macska sem jelent meg, még Viola is elkerülte onnantól kezdve Emerenc otthonát. Magda mindenhol kereste Emerencet, csak ott nem, ahol valójában volt.

Ezután a kórházba ment, ahol sokan látogatták volna Emerencet, de ő senkit sem akart látni, csak Sutut, Adélkát és Magdát engedte be magához. A két nő igyekezett segíteni, de Magda csak nézte őket. Ezután hazasietett átöltözni, majd elment az ünnepségre. Magda biztos volt benne, hogy Emerenc nem fog meggyógyulni, és ezt magának tulajdonította. Úgy érezte, hogy az élete keretei és neve romba dőltek, amikor hagyták, hogy életének egyetlen meggyalázott és betegség által mocskolt pillanatát leplezzék le. „Emerenc most már soha nem tudja megértetni senkivel sem magát, sem a macskáit. Bármit is mond, azt a kiáradó bűz és a még el nem takarított szenny teszi hiteltelenné. Egy hosszú élet munkáját rombolta szét az udvariasan enyhe és szinte azonnal javulni kezdő embólia, amely kiverte a kezéből a nagy nyírfa seprűt.”

Magda túlélte a díjkiosztót, átvette a dobozt, és beszédében rövid köszönetet mondott Emerencnek. Aztán sietve hazatért, hogy kitakarítson, mielőtt a fertőtlenítési intézet munkatársai az ünnep után hozzáfognának a munkához. Azonban a fertőtlenítők már ott voltak és közölték, hogy minden el fog égni, így szól a határozat. Emerenc cipői, harisnyái, fejkendői égtek a kertben, a bútorzat egy része a gyepen szégyenkezett, más része lángolt, és Magdának kellett elhessegetnie a bámészkodókat.

Alig maradt valami a fertőtlenítés után. A lakásban található hatalmas Grossmann páncélszekrényben csak cserépedények voltak, de olyan nehéz volt, hogy senki sem tudta megmozdítani. Egy rejtett szobát sejtettek mögötte, de úgy vélték, hogy oda egy féreg sem tudna bejutni, nemhogy az öregasszony, így nem jelentett további veszélyforrást, és így hagyták.

Amnézia

Emerenc fokozatosan gyógyult, bár az egyik lába még mindig béna volt, és hallgatása mögött lelki okok húzódtak meg. Az orvosok szerint néhány hét múlva hazamehetett volna, de dolgozni még nem lett volna képes. Magda azonnal jelezte, hogy Emerenc náluk fog lakni a gyógyulása alatt.

Közben Magda férje az utazási papírokat intézte, de Magdának már nem volt kedve elutazni. Átvitte Viola kutyát, aki teljesen depressziós állapotban volt, Sutuhoz, majd éjjel Athénba utaztak. Az utazás nem hozott megnyugvást Magdának; zavarták az élmények, nem ment a szereplés, a nyelvet sem sikerült használnia, és pihenni sem tudott. Glifádában egy szép kis templom jelentette az egyetlen pozitív élményt, ahol végigsírta a harangozást.

A repülőtérre menet Magda azt mondta, nem lenne meglepetés számára, ha „soha többé nem hívnának meg magyar írót”. Hazatérve a férje hazament, Magda pedig a kórházba ment. Magda mindenre felkészült volt már, kivéve arra, hogy a folyosón meghallja Emerenc nevetését. Annyian voltak már Emerenc szobájában, hogy ő maga már be sem fért. A párkányon csupa ismeretlen edény sorakozott. Amikor Emerenc meglátta Magdát, egy kendővel eltakarta az arcát, ami megalázónak tűnt számára. Az ápolónő azt mondta: „A javulás látványos, de felszínes… mozognak a tagjai, de nem tud járni. Úgy kell vele beszélni, mintha minden rendben lenne.” Magda megtudta, hogy a lakását lezárták, de naponta átjár és vigyáz mindenre, Emerenc pedig nem beszélt vele.

Sértetten hazament és elmesélte a férjének a tapasztalatait, de a férje nem vigasztalta: „Emerenc szégyelli magát előtted és az utca előtt, ezért játszik amnéziást, mert így könnyebb elviselni a gondolatot, hogy milyen állapotban találtuk. Hogy tanítsalak meg téged a szégyenre, aki magad okoztad a végzetet, hiszen te szervezted az akciót? Te szolgáltattad ki őt, a titkaival együtt, pedig védened kellett volna őt bármi áron, hiszen te vagy az egyetlen, aki rábírta, hogy kinyissa az ajtót. Júdás vagy, elárultad.”

Közben Viola, bár sovány volt, de boldogabbnak tűnt, és először igazán örült nekik.

Sutu lelkesen tervezgette, hogy rendbe teszik Emerenc lakását, mivel úgy vélte, hogy Emerenc amnéziás, és semmire sem emlékszik. Hazahoznák, és minden olyan lenne, mint régen. Magda azonban biztos volt benne, hogy Emerenc nem feledkezik meg a macskáiról, és ha tényleg semmire sem emlékezne, akkor nem rejtené el az arcát.

Következő látogatásakor Magda nem hagyta tovább folytatni Emerenc viselkedését. Levette az arcáról a kendőt, és az ágyra dobta, közvetlenül szemébe mondva, hogy jó szándékkal cselekedett, nem akarta, hogy meghaljon. Emerenc elsírta magát, gyászolta az állatait, egy legenda halálát és Magda árulását. Harag és gyűlölet keveredett benne.

„Emerenc – kezdtem újra –, ha fordítva történik, hagyná, hogy én elpusztuljak?” „Persze,” – válaszolta Emerenc szárazon. Már elapadtak a könnyei. „És nem is sajnálná?” „Nem.”

Emerenc inkább meg akart halni, csak hogy senki se tudja meg, mennyire elveszett lett. Úgy vélte, a halottnak már nem fáj a méltóság elvesztése, „a halott nulla”. A halott nem érez, de a tisztesség jár neki.

Magda nem mondta el, hogy „füstté vált az emerenci birodalom”. Helyette rögtönzött egy novellát arról, hogy senki sem látta a lakást, hogy Magda még azon az éjjelen kitakarított, és a szemközti utca kukáiba szórta a szemetet. Nem főzött mindig a macskákra, de minden nap kaptak enni… „nem látták a szennyet, érintetlen maradt a becsülete, hazatérhet.”

Emerenc megkönnyebbült és hálás volt Magdának ezért a fikciónak.

Sutu

Amíg Emerenc állapota javulni látszott, Magda egyre idegesebb lett, mivel „kibogozhatatlanul belebonyolódott a hazugságokba”. Az orvos tanácsára Magda úgy döntött, hogy vár az igazsággal, amíg Emerenc teljesen fel nem gyógyul, mivel úgy vélte, Emerenc nem fogadná el az új emlékeket, és a macskák elvesztése különösen fájdalmas lenne számára. A környékbeliek hasztalanul keresték a macskákat, miközben kezdték Emerenc előterébe hordani a saját felesleges bútoraikat. „Az egyetlen, aki nem óhajtott az előtérbe lépni, az Viola volt.” Viola gyakran kiszökött és bejárta a környéket, jelzéseivel figyelmeztetett, ha látta Emerenc macskáját… egyiket elgázolták, egy másikat pedig kutyák téptek szét.

Magda Sutunak elmondta, hogy Emerenc náluk fog lakni, amíg fel nem gyógyul. Sutu ellenkezett, jelezve, hogy nem oszthatják örökké egymás között a feladatokat, és hamarosan kineveznek egy új házfelügyelőt. Szerinte Emerenc már nem fog teljesen felépülni, és a rokonai valószínűleg idősotthont keresnek neki. Emerenc azonban nem akar senkihez menni, csak addig élni, amíg azt hiszi, hogy van saját otthona. „Emerencnek a saját élete kell, az meg már nincsen.”

Sutu már jelezte is Brodarics úrnál, hogy eladja a bódéját és ő lesz a házfelügyelő. Magda és a környékbeliek felháborodtak ezen. Emerenc korábban mindenben segítette Sutut, ruhatárából is adott neki, ha szüksége volt rá, és most hátat fordított neki. Magda is elgondolkodott saját elkötelezettségén: „Uramisten, ha nem jár, fut, intézkedik, vásárol, főz, oson a komatállal, mit kezdek vele, mit?”

„Mindenki tudta, hogy Emerenccel ezentúl már csak történni fognak a dolgok, Emerenctől már nem függ semmi a halálon kívül.” A főorvos már úgy beszélt róla, mint egy tárgyról. Egy hetet kaptak a hazavitelére, de Emerenc nem tud járni, és ágytálazni kell, rá főzni. „És még valami: Most már elbírja, mondják meg neki az igazat. A baltát, a fertőtlenítést, mindent. Mondja meg neki ön, itt mondja meg, ahol bele tudok nyomni egy injekciót, és ne otthon derüljön ki, mikor hiába keresi a bútorzatát, a macskáit.” Az élet, amire megmentették, valójában nem érdemelte meg Emerenc. A környékbeliek nem értették Magda kétségbeesését, kifestették az előteret, új ajtót is szereltek fel. Az alezredes boldogan vállalta, hogy elmond mindent Emerencnek, még Sutu árulását is, amitől az öregasszony annyira feldühödött, hogy egyből lábra állt.

Finálé

Magda órákig feküdt az anyja fekhelyén a mozdulatlan Violával, amikor Adélka zavartan csengetett be, és közölte, hogy nem engedték be Emerenchez a kórházban, mindenkit elutasítottak. Magda ezután a kórházba ment, leszedte az ajtóról a tiltó táblát, és Emerenc ágya mellé ült.

„Hány macska maradt?” – kérdezte Magda. „Egy sem, Emerenc. Hármat, azt hisszük, megleltünk holtan, a többi elveszett… Nem tudtuk kizárni az embereket, a Fertőtlenítő Intézet mindenre rendeletet adott ki.” – felelte Magda. „Na, menjen innen” – mondta Emerenc csendesen. „Házat se vett, pedig hogy kértem, és milyen kincseket szántam abba magának, gyereket se szült, pedig ígértem, felnevelem. Rakja vissza a táblát az ajtóra, mert nem akarok látni senkit azok közül, aki tanúja volt a szégyenemnek.”

Emerenc hajthatatlan volt, bár dühében már nem volt erő. Magda hazament. Viola nyugtalan lett, aztán teljesen bevadult; összehúzta a szőnyegeket, toporzékolt. Orvost hívtak hozzá, de az nem tudott segíteni. „Aztán sírt, mint egy gyerek. Ő tudta meg elsőnek.”

Magda sietve visszatért a kórházba, ahol Emerencet holtan találta egy másik ágyon, furcsa pózban. Rájött, hogy miután megtudta az igazat, mogorvá vált mindenkivel, és senki sem törődött vele. Meghalt, és valaki, aki arra járt, egyszerűen feltette a legközelebbi ágyra, és továbbment. Méltatlanul és magányosan hunyt el.

Magda a látványtól elájult. A legjobb szobába vitték, ahol körülugrálták, és jöttek a komatálak. Egy hétig volt bent a kórházban.

Örökség

Emerenc tudomásul vette, hogy fölöslegessé vált, és „udvariasan eltávozott”. A kórház számára teljesen természetes volt, hogy egy nyolcvan év körüli, nyugtalan beteg szívbénulásban elhuny. A kórházi dolgozók folytatták napi teendőiket. Józsi öcsém fia intézkedett a „Tadzs Mahal építéséről”, Magda pedig az egyházi temetést szervezte, amit az utca kívánt, nem Emerenc.

Viola három napig sírt és nyüszített, majd felállt, és többé nem adott ki hangot, új gazdájaként Magda férjét választotta. Az ingóságokat Józsi öcsém fia kapta, kivéve annak a szobának a tartalmát, amit a páncélszekrény elzárt. Emerenc így rendelkezett végakaratában.

A temetés napján az üzletek bezártak az utcában. A ravatalozó előtt tömött sorokban gyülekeztek az emberek. A pap eleinte vonakodott, mert Emerenc sosem járt templomba, de Magda megértette vele, hogy „Ez az asszony nem vasárnap reggel kilenc és tíz között gyakorolta a templomban a keresztyénséget, hanem egész élete folyamán a maga környezetében, olyan tiszta emberszeretettel, mint a bibliaiak.”

Adélka tortát szervezett, Sutu egyedül állt, de hamar elment, miután ajánlatát megtették, feketelistára tették. A gyász akkor ragadja meg az embert, amikor ráismer az elhunyt hiányára. Emerenc már „soha többé nem seper, vagy a kertben, ahol hasztalan osonnak majd a sérült, bársonytalpú macskák és kóbor kutyák, nem dob nekik ételt senki. Mindünk életéből elvitt egy darabot.”

Az alezredes egy brigádot szervezett, hogy eltolják a páncélszekrényt és végre feltáruljon az ismeretlen szoba Magda örökségével. A tizennyolcadik század végi szalon tökéletesen berendezve, mint egy „múzeális kincs” tárult fel. Ebben a pillanatban Magda megértette: „Hát ez volt a Grossmann Éva megmentésének a jutalma.” A csodaszép szoba azonban szürreális, kafkai élmény volt. A bútorok életveszélyes állapotban voltak, a szú megrágta őket, bármikor összeomolhattak. Magda a megtapasztalható pillanatot kapta meg, hogy láthatta ezt.

Az ezredes megjegyezte, hogy az óra még ketyeg, de Magda nem vitte el. Semmit sem vitt el, talán úgy érezte, nem érdemli meg. Az alezredes kiüríttette a szobát.

Az oldás

Amikor Magda átment a papnál a szertartás díjával, a pap nem fogadta el a pénzt. Beszélgetésük során a pap megjegyezte:

„– Szinte sehol nem szól a televízió.” „– Gyászolnak,” feleltem. „Sok itt a vidéki, aki Pestre került, ez a csend vidéki szokás. Mint nagypénteken, temetés napján sem illik zenét hallgatni.”

Az istentiszteleten másnap zsúfolásig megtelt a templom: „Ott volt a kisközértes Elemér feketében, akitől mást, mint istenkáromlást még nem hallott ember, ott az evangélikus orvos, a katolikus professzor, a zsidó vegytisztító, az unitárius szűcs, olyan volt a szertartás, mint egy ökumenikus rekviem, amiről szégyen elmaradni.” Mindenki tiszteletét tette a papnál, mert „ő is tisztelgett az utcának Emerenc temetésén.” Csak Sutu maradt távol, szégyenkezett. Később a gyümölcsös bódéját is bezárta, mivel elfordultak tőle az emberek.

Brodarics úr Adélkát vette fel új házmesternek a villába. Ő nem siette el, kivárta, amíg igény lesz rá. Magda férje így vigasztalta Magdát: „Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.” Magda válaszolt: „Gyűlölök mindenkit, legjobban Adélt. Írni se tudok.”

Magda férje továbbá azt mondta: „Emerenc halott, Sutu él, és nem szeret senkit, ez a képesség hiányzik belőle, de ha megbecsülöd, segít neked a sírodig.”