Szilágyi István: Kő hull apadó kútba elemzés * Olvasónaplóm

Szilágyi eredetileg trilógia első köteteként tervezte első regényét, az „Üllő, dobszó, harang”-ot (1969), amelynek második részében kezdődött volna Szendy Ilka története. Végül azonban az „Üllő, dobszó, harang” önálló műként jelent meg, ahol a halott elrejtésének bűne kerül középpontba, hasonlóan a „Kő hull apadó kútba” című regényéhez.

Az írói szándék időközben részben megváltozott, de továbbra is a bűn következményeinek etikai kérdéseit vizsgálta, azt boncolgatta, hogy mi történik a bűnössel, ha tettét sem a társadalom, sem az igazságszolgáltatás nem bünteti meg.

Egy új szempontként felmerült a 20. század eleji céhes világ, mint letűnt életforma rögzítése és „emlékeinek jövőbe mentése”. A szerző számára a valóságos Zilah, azaz Jajdon szociográfiai pontossággal történő leírása olyan nagy „kihívást” jelentett, mint korábban Márai Sándornak a kassai polgár megörökítése.

Szilágyi műhelyvallomását, a „Balladás-keserves ámokfutást” Fábri Zoltán lehetséges filmadaptációja ihlette, melyhez már kiválasztották a főszereplőket és a helyszínt is. Az író két fogalomra hívta fel a figyelmet: a rend és a lélek, amelyek a fogadtatástörténet kulcsszavai. Az első a szociográfiai hitelességű történelmi regényre utal, míg a második a lélektani alaposságú tudatregényre.

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba elemzés

A történet hat hónap alatt játszódik le, egy márciusi nappal kezdődően, amikor Szendy Ilka megöli szeretőjét, Gönczi Dénest, egészen egy szeptember eleji napig, amikor életét veszti saját hűséges cselédje, a család régi ismerőse, Faggyas Józsi keze által. E két gyilkosság határozza meg a történet jelen idejét, miközben az elbeszélt múlt sokkal régebbre nyúlik vissza, egészen II. Rákóczi Ferenc koráig, akinek portréja ott függ a tímárlány szobájának falán, életre keltve a múltat Ilka zavaros óráiban.

A múltban történetek bontakoznak ki az 1848–49-es szabadságharc idejéből, amelyek Szendy és Gönczi, valamint Faggyas és Simonffy családok életét övezik bonyolult személyes szálakkal, leplezett titkokkal és szépített történetekkel. Ezek a korok nyílnak meg Ilka előtt, aki korábban szülei és családja iránt semmilyen érdeklődést nem mutatott, de most a múlt titkaival, különös és néha szégyenteljes történetekkel szembesül.

Eközben Ilka igyekszik elrejteni bűntettét: abba a kútba hordja a köveket, ahová Dénest dobta. A leplezés egy másik formája az, hogy a kút fölé húzott ólban Dénes sógorától vett kismalacokat tartja, úgy gondoskodik róluk, mintha szeretője gyermekei lennének. Szintén ide tartozik Marit, az özvegy Göncziné becsapása is, miközben Ilka biztatja, hogy férje él és Amerikába indulóknak küldjön levelet.

A kőhordás és a titkok takargatásával kapcsolatos praktikák olyan jellegzetességek, melyeket Jolanta Jastrzebska emelt ki, mint a balladai előadásmód sajátosságait, az Arany-balladák és az Ágnes asszony mintájára. Ezzel szemben több szakértő is megvitatta, hogy a szétszóródó személyiség epikai ábrázolása másfajta elbeszélői megközelítést igényel, mint a társadalmi-történelmi jelenségek szemléltetése.

Olasz Sándor a „látomásos képrendszer” megalkotásának fontosságát hangsúlyozta, különbséget téve a metaforikus „nyelvi működés” és a metonimikus, valamint a „klasszikus prózai közlést” jellemző ok-okozati kapcsolatok között. E kettőség nemcsak a regény nyelvét és stilisztikáját jellemzi, hanem a főhős személyiségét is.

Az elemzők szinte egyöntetűen úgy vélik, hogy Ilka szkizofréniájának kialakulása és elhatalmasodása szorosan összefügg társadalmi helyzetével. Gróh Gáspár kiemeli, hogy a szeretők tragédiája mélyen gyökerezik a társadalomban, és a regény éppen azt mutatja be, hogy az egyéni cselekedetek milyen szorosan kapcsolódnak a „szinte triviális társadalmi mozgásokhoz, képletekhez”. Ilka nem képes beilleszkedni az avuló régi rendbe, de onnan kitörni sem tud.

A családi örökség és a jajdoni rendi hierarchia a tímár mesterség folytatását igényelte volna, amit az apja halála után Ilkának és anyjának fel kellett adniuk, és a szőlőművelésben találták meg napi megélhetésük és vagyonuk növelésének forrását. Fontos elem, hogy az elbeszélő az ún. narratív szünetben számol be arról a majdnem tíz évről, amíg Ilka kötelességtudóan és szorgalmasan gazdálkodik a hagyományokat követve, alig említve ezt, mintha el akarná terelni a figyelmet erről a rendtartó magatartásról.

Emellett említésre kerül az a négy hónap is, amikor Ilka érezte, hogy egy egrestelki ember szeretete öleli át, és ez idő alatt élvezhette „életük legvalóságosabb együtt töltött óráit”. Dénes váratlan kivándorlási terve megtörte ezt az összhangot; ekkortól kezdve vált végzetessé a lelki összeomlás. Hogy együtt éljenek, ezt egyikük szokásrendje, értékvilága sem tette lehetővé. Így a tragédia – Dénes meggyilkolása és Ilka lelkének, tudatának pusztulása – egyben „egy hanyatló család, néhány nemzedék, egy letűnt kor társadalmának története” is (Kulcsár Szabó).

A regény fogadtatástörténetében új fejezetet nyit Maszárovics Ágnes munkája, amely a különféle kiadások textológiai elemzését végezte el. Elsőként a 2000-es, javított változatot vizsgálta meg részletesen, majd összehasonlította azt a korábbi kiadásokkal, és foglalkozott a kritikai visszhangok bemutatásával is.

Maszárovics megállapítása szerint a szerző jelentős mértékben csökkentette azokat az esszéisztikus betéteket, amelyeket már a legelső kritikák is kifogásoltak. Hasonlóképpen rövidítette a fejedelemkép-leírásokat és az elbeszélői megjegyzéseket, amelyek a szereplők lelki eseményeit ismertették, és amelyek szintén előtérbe kerültek több elemzésben.