Tóth Árpád: Körúti hajnal verselemzés

Tóth Árpád (1886–1928), a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja volt, egy sorral Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula mellett. Tanulmányait a budapesti egyetemen folytatta, ahol magyar–francia szakon végzett, bár tanári diplomát nem szerzett. Pályafutását újságíróként kezdte Debrecenben, később pedig a fővárosban tevékenykedett. Életútját végigkísérte a szegénység és a betegség; tüdőbaj végzett vele 1928-ban. Ismert volt kiváló műfordítói képességeiről is.

Művészeti munkásságára nagy hatással volt az impresszionizmus. Ez a 19. század második felében kialakult képzőművészeti irányzat a vizuális benyomások pillanatnyi rögzítésére törekedett, amit a festészetben a színfoltok sajátos kombinációjával értek el.

Tóth Árpád: Körúti hajnal verselemzés

Tóth Árpád, a magyar irodalom egyik meghatározó alakja, 1923-ban írta meg a „Körúti hajnal” című versét. Ebben az időszakban Budapest volt az otthona, ahol az „Est” nevű lapnál töltötte munkaidejét. A költő életében ekkor egy kettős érzelemvilág uralkodott: boldogság vette körül családjának, munkájának köszönhetően, ugyanakkor a tüdőbetegség árnyéka is egyre sötétebben borult rá évek óta. E kettősség – a halál motívumai és az élet varázsának együttes jelenléte – tükröződik a versben.

A cím, a „Körúti hajnal”, pontos tér- és időmeghatározást ad; a Körút Budapest egyik forgalmas, élettel teli útvonala, míg a hajnal az impresszionista művészek által gyakran megörökített, kedvelt időszak. A vers egy valós élményt örökít meg: a költő éjszakai munka vagy korai ébredés után néz ki az ablakon, és látja a még szürke, komor városképet.

Műfaja
Tájleíró költemény. Ez a vers az ember által kialakított tájat, a várost mutatja be. Mint minden tájleíró költemény, ez is magán hordozza írójának hangulatát, érzéseit.

A „Körúti hajnal” című vers szerkezete három időpillanat köré épül, amelyek mindegyike egy-egy jelentős momentuma a korai városi életnek.

1 .

Az első versszak a napfelkelte előtti várost ábrázolja. Itt a hajnal egy megszemélyesített, vak jelenségként tűnik fel, mivel a színek hiánya miatt minden szürke és színtelen. Ezt az állapotot az alliteráció is kiemeli, miközben a város nem csak színtelen, hanem csúnya és szennyes is. A kihaltságot a boltok üveges szemű, alvó kirakatai erősítik, amelyek kétszintű jelentést hordoznak: az egyik a sötétség mögött megbújó üvegezett kirakatokat jelöli, a másik pedig a halottak üvegessé vált szemeinek baljós képét idézi fel.

A vers továbbá azt a különleges pillanatot is megfogja, amikor még emberi alakok nem, csak a vicék, azaz a házmesterek mozognak az utcákon. Ők a házakban végzett apróbb javításokat, a lakók igényeinek kiszolgálását végzik. A vers hangulatát a lágy mássalhangzók és a sziszegő, sóhajtozó hangok kombinációja erősíti, miközben a hajnal varázsát a mesebeli figurák, mint az álmos vicék, rosszkedvű koboldokként való megjelenése vezeti be.

2 .

A „Körúti hajnal” című vers második versszaka a napfelkelte pillanatát örökíti meg, amikor a varázslat következik be a várossal. A nap korábban rejtőzködő korongja, noha még nem látható közvetlenül, csodálatos hatást gyakorol a városra. A korábban egyhangúan szürke városi táj a sárga-vörös és gyémántos fényekkel telik meg, amelyek varázslatosan ragyognak fel.

Ezen erőteljes, élénk színek megszakítják a városi egyhangúságot, és az eddigi holt, üveges szemű kirakatok, ablakok életre kelnek. A napsugár csodálatosan megcsillan rajtuk, vakító fénnyel öntve el a várost. A szürke felületekre hulló napfény száz apró napocskaként tündököl, még a szemét is pillanatokra csillogó gyémánttá változik.

A versszakban még nincsenek hangok, de a fények csilingelése olyan, mintha egy marék csilingelő gyémánt szóródna szét az utcán. A „Végtelen Fény”, melyet csupa nagybetűvel írnak, a Nap szimbólumaként jelenik meg, és a hangzatos -t, -k, -gy, -g kiejtésekkel egy élettel teli világot mutat be, ahol a város a nap első sugarai alatt újjászületik.

A „Körúti hajnal” harmadik és negyedik versszakában a varázslat folytatódik: a fény által megelevenedik az utca. A megszemélyesítések ezúttal nem csak az élettelen tárgyakra terjednek ki, hanem egy élőlényre, egy akác fára is. Ez a fa, amely napközben a magas házak árnyékában tengődik, most végre hozzájut az éltető napfényhez.

A mássalhangzók közül ismét felcsendül a -cs hangja. Nem csupán a gyémántok csilingelése tölti be a teret, hanem a színek pacsirtái is megjelennek. A színesztézia segítségével a korábban élettelen kirakatokban most élet tombol (színek víg pacsirtái, lila dal). És ahogy a reggel tovább bontakozik ki, megérkezik az első valódi hang is: egy hajnali harangszó távoli, de tiszta csengése hallatszik, amely még inkább megtölti a teret és időt jelentéssel.

3.

A „Körúti hajnal” ötödik versszakában lezárul a napfelkelte varázslata, és kezdetét veszi a mindennapi élet. A fény teljessé válása után a csillogás megszűnik, és elindul egy újabb hétköznapi nap. A gyársziréna és a villamos megszemélyesítése által a költő az emberek reggeli hangulatát, a bús és fájdalmas érzéseket jeleníti meg.

Ebben a pillanatban az egyetlen vigasz az, hogy a költő tudja: a csoda újra és újra megismétlődik. A Nap, mint egy dobott arany csók, ismét eléri egy munkáslány kezét, ezzel szimbolikusan ígéretet téve arra, hogy a szépség és a remény minden nap újra feléled.

Verselése
Időmértékes verselésű. Jambusokból épül fel.
Rímei: a b c c b.

Tóth Árpád költészete mélyen gyökerezik az impresszionista stílusban, amely már a témaválasztásában is megmutatkozik: a táj és az abban mozgó alakok ábrázolása jellemző, noha Tóth esetében ez a városi tájat jelenti. A választott napszak, a hajnal, szintén kedvelt témája volt az impresszionistáknak, ami tovább erősíti stílusának ezt az irányzatát.

Tóth Árpád gyermekkorában csodagyereknek számított, kiváló rajztehetséggel, amelyet szobrászművész apja is igyekezett fejleszteni. Bár végül a költészet felé fordult, verseiben megőrizte ezt a képi látásmódot. Verseiben a festmények sokszínűsége tárul elénk: vöröslő, aranyló napkorongok, szikrázó gyémántok, zöld lomb, fehér virágok, színes kirakatok és lila nyakkendők jelennek meg. A bontott ecsetkezelésre emlékeztető stílust a versekben szereplő apró képek sokasága hozza vissza, ahol szinte minden sorban új kép, új csoda tárul fel előttünk.

Az impresszionizmus jellemző stíluselemei között kiemelt szerepet kap a hangszimbolika az irodalomban. A hangok sajátos jelentéstartalmát gyakran hangsúlyozzák alliterációval, amint azt korábban is említettük Tóth Árpád „Körúti hajnal” című versében. Az első versszakban megfigyelhető felpattanó mássalhangzók, a második és harmadik versszak -cs hangjai, valamint a harmadik versszakban felcsendülő harangszó például mind ezt a jelenséget tükrözik. A harangok hangját nem csak a lágy mássalhangzók és az -ng kapcsolatok erősítik, hanem a mélyen konduló -a és -o magánhangzók is hozzájárulnak a hatáshoz.

Az impresszionisták által kedvelt szinesztézia – ahol a különböző érzékszervek által felfogott jelenségek összekapcsolódnak, mint például a „színek pacsirtái”, a „lila dal” vagy a „tompa hang” – többször is megjelenik a versben. A jelzőhalmozás is fontos szerepet kap, például olyan kifejezésekkel, mint „csüggeteg”, „halovány”, „tavaszi kincs”, „tompa”, „telt hang”. Végül a mellérendelő mondatok és a jelzős szerkezetek bősége is jellemző az impresszionisták nyelvezetére, tovább gazdagítva a költői szöveg textúráját.

Tóth Árpád: Körúti hajnal verselemzés

Tóth Árpád: Körúti hajnal verse: