Radnóti Miklós: Nem tudhatom verselemzés

Radnóti Miklós: Nem tudhatom verselemzés
Radnóti Miklós: Nem tudhatom verselemzés

Radnóti Miklós (1909–1944), a magyar költészet tragikus alakja már életének kezdetén is súlyos veszteségekkel nézett szembe: születésekor édesanyja és ikertestvére is életét vesztette. Ez a mély tragédia végigkísérte életútját. Magyar-francia szakos tanárként végzett, de származása miatt nem tudott állást találni a tanügyben, ezért írói tiszteletdíjakból és magántanításból tartotta fenn magát. 1935-ben feleségül vette Gyarmati Fanniát, aki gyermekkori szerelme volt és számos versének ihletője. Életében hat verseskötetet adott ki, a hetedik, a „Tajtékos ég” című műve csak halála után, 1946-ban került publikálásra.

Radnóti Miklós költői pályája a második világháború idején vált igazi szenvedéstörténetté, amikor 1940-től több alkalommal is bevonulási parancsot kapott. A munkaszolgálat során elviselhetetlen fizikai megpróbáltatásoknak és megalázásoknak volt kitéve. 1944 májusában érkezett meg az utolsó behívója, amely Szerbiába, Bor városába vezette, majd onnan a Lager Heidenau táborába került.

Ahogy az orosz csapatok egyre közeledtek, Radnótit és társait gyalog indították el a magyar határ felé. A több hetes út során a költő teljesen kimerült, alig tudott mozogni vagy beszélni. Végül 1944. november 9-én, a Győr melletti Abda határában magyar és német katonák agyonlőtték őt és 21 társát. A tömegsírt 1946 nyarán tárták fel, és ekkor kerültek elő az utolsó versek Radnóti viharkabátjának zsebéből.

Mindezek ellenére Radnóti a „Nem tudhatom…” című versét írta, amely a szülőföldet és a hazaszeretetet megidéző, a magyar líra kiemelkedő alkotásai közé sorolható megható vallomás.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom verselemzés

A „Nem tudhatom” című vers Radnóti Miklós tollából 1944 januárjában született, az Európát feldúló második világháború utolsó szakaszában. Bár Magyarországot a háborús pusztítások még nem érték el teljes mértékben, a zsidó lakosság már számos megkülönböztető törvény hatálya alá esett. Radnóti, aki nem taníthatott, alkalmi munkákból tartotta fenn magát és többször is munkaszolgálatra hurcolták, ahol megalázó körülmények között élt és dolgozott.

A vers témája a hazaszeretet, a hűség és az elkötelezettség, amelyek a költő állampolgári és emberi jogokból való kitagadottsága ellenére is erősen jelen vannak. Radnóti sorai visszhangot találnak József Attila egyik ismert fohászában is, amely így szól: „S mégis magyarnak számkivetve, Lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” E két költői hang egyesülve hirdeti a nemzethez való tartozás mély és örök érvényű értékét.

Radnóti Miklós verseinek szerkezeti kifinomultsága és szabályossága különösen markánsan érvényesül azokban az időkben, amikor a külvilágban uralkodó káosz a legnagyobb. A költő a belső rend és harmónia által igyekezett ellensúlyozni a háború okozta borzalmakat. Ez a megközelítés különösen tükröződik a „Nem tudhatom” című versében, amelyet Radnóti az őt körülvevő zűrzavar ellenére is tudatos szerkesztéssel alkotott meg.

A költemény pontosan 36 sorban összegzi a költő gondolatait, ami szimbolikusan kötődik a költő 36. születésnapjához, így a vers struktúrája nem csak tartalmi, hanem formai szempontból is kifejezi Radnóti életének és művészetének mélységét és összetettségét.

1. rész: 1-10. sor:

A „Nem tudhatom” című vers első része a hazaszeretet hitvallása. Radnóti a „messzeringó” költői jelzővel nem csak a szó hangzásával, hanem jelentésével is a gyermekkori bölcső emlékét idézi fel. A fa metaforája, mint ősi költői toposz, az emberi élet szimbóluma. Ezek a költői eszközök összefonódnak Vörösmarty „Szózat” című művének emlékével, amely így szól: „Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar.”

A hatodik sorban megfogalmazott „Itthon vagyok” tételmondat alapozza meg a vers további részét, ahol Radnóti apró életképek sorával, a „tudom” szó háromszori ismétlésével erősíti hazaszeretetét.

A versben felvetett kérdés: mit jelent számára a haza? A válasz a megszokott bokrok, virágok látványa az út mentén, az ismerős arcok, és az ismerős fájdalmak, amelyeket a háború okozott. A nyári alkony színei a fehér falakon a költő számára a vért idézik, ami arra utal, hogy valószínűleg egy házban gyászolnak éppen valakit, akit a háború ragadott el.

II. rész: 11-28. sor

A „Nem tudhatom” című vers második része egyetlen mondatot ölel fel, amelyben egy képzeletbeli párbeszéd zajlik Radnóti Miklós és egy bombázógép pilótája között. A költő érveket sorakoztat fel arra, hogy miért ne pusztítsa el az országot. A szerkesztési elv itt a két eltérő perspektíva közötti kontrasztot hangsúlyozza: a pilóta a magasból csupán térképként látja a tájat, míg a költő a földről szemléli, ahol a térkép élettel telik meg.

Ebben a szakaszban Vörösmarty Mihály neve is megjelenik, rímelve a tájra, így a „Szózat” költője személyesen is részt vállal a versben. A költő ellentétpárokat használ: a háború potenciális célpontjai – mint a vad laktanya, a gyárat és a gyárüzem – szembeállításra kerülnek a béke képeivel – a szelíd tanya, a dolgozó és a gyerekekkel.

A vers visszahozza az első rész képeit, most már bővebb felsorolások formájában, mint az erdők, füttyös gyümölcsösök, szőlők, és a bakterház udvarán játszó gyerekek és kutyák. Radnóti személyes emlékeit is felidézi: korábbi szerelmeit és egy gyermekkori szerencsét hozó kavicsot. Ezek a részletek a pilóta számára a magasból nem láthatóak, de a költő reméli, hogy érzelmileg átélhetőek.

III. rész: 29-35. sor

A „Nem tudhatom” című vers első két részét Radnóti Miklós 28 sorban rögzítette, saját életének képeit egyes szám első személyben bemutatva. A harmadik részben azonban megváltozik az elbeszélői nézőpont: többes szám első személyre vált át, így az egész magyarság, az egész nép nevében szólal meg. Stílusában az ősi prédikátorok hangját idézi, a zsoltárokban hallható, Isten nagyságát dicsőítő és a bűnös emberiséget ostorozó hangon.

Ebben a szakaszban Radnóti arra reagál, hogy a szomszédos népek bűnösnek bélyegeztek minket, de ő, mély békevágyától vezérelve, kijelenti, hogy egy egész nép nem lehet bűnös, hiszen annak számtalan bűntelen tagja van, az újszülötttől kezdve a költőig.

A vers utolsó részében Radnóti egy másik jelentős nemzeti költemény, Kölcsey „Himnusz”ának eszméit idézi fel. A „Himnusz” sorai visszhangzanak Radnóti szavaiban, amikor is elismeri, hogy mi magunk is bűnösek vagyunk, mint bármely más nép, és tudatosak vagyunk vétkeinkről, tudjuk, mikor és hogyan követtük el azokat. Ezzel a beismeréssel, a nemzeti önreflexió és megtisztulás lehetőségét is felvázolja.

A „Nem tudhatom” című vers záró sora eltér a korábbi versszakok folyamatától, egy mélyebb szimbólumvilágot tárva a hallgató elé: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó, éji felleg.” Ebben a sorban egy hatalmas szárnyon megjelenő védő-óvó madár képe bontakozik ki, ami a bibliában a Gondviselő Istent szimbolizálja. A virrasztó éji felleg itt a vigília, az ébrenállás idejét jelenti, amely a teljes világot beborítja, jelezve, hogy csakis Isten lehet képes az abszolút virrasztásra, aki sem szellemileg, sem testileg nem alszik el.

Radnóti ebben a sorban az Úrhoz könyörög védelemért és menedékért nem csak saját maga, hanem az egész szenvedő emberiség számára, kiemelve a költői kép többdimenziós jelentésrétegeit és a mély spirituális üzenetet, amely a vers egészét áthatja.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom verselemzés

Radnóti Miklós: Nem tudhatom verse:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük