Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása elemzés * Olvasónaplóm

Mikszáth Kálmán novellája, „A Bede Anna tartozása” 1882-ben jelent meg a „Jó palócok” novelláskötetben. A kötet darabjai, így e novella is, az író szülőföldjén, a palócföldön játszódnak. Ezek a történetek hitelesen tárják elénk a palóc közösség mindennapjait, babonáikat, paraszti világszemléletüket és értékrendjüket.

Mikszáth műveiben gyakran felbukkan a kívülről szemlélő, mindenre rálátó elbeszélő, aki segít a szereplők belső érzelmeinek, lelkivilágának bemutatásában. Az író szívesen alkalmazza a szabad függő beszéd technikáját, valamint előszeretettel használ sűrítési módszereket, balladás hangulatot és sejtelmességet, amelyek jellemzően gazdagítják novelláinak atmoszféráját.

Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása elemzés

„A jó palócok” kötet egyik rövid elbeszélése kitűnő például szolgál Mikszáth Kálmán hangulatteremtő és karakterábrázoló képességére. Az egész történet egyetlen helyszínen, a bíróság tárgyalótermében bontakozik ki, rövid idő alatt. A megszokott bírósági szituációban a történet két főszereplője, az elítéltnek vélt lány és a bíróság elnöke kiemelkedik.

A novella során két bekezdésen keresztül kísérhetjük figyelemmel Mikszáth mesterséges jellemzési technikáját. A tárgyalóterembe belépő fiatal lány megjelenése azonnal átalakítja a környezetet és a hangulatot, mintha légáramlat és fénysugár kísérné őt. A külső jellemzés precíz és érzelmileg gazdag (alak, arc, haj, szem, ruházat), az elbeszélő által gyönyörködtetve az olvasót a lány szépségével. Ezzel szemben a lány belső világát is megismerjük: szemérmesen lesütött szemekkel és felhős homlokkal árulkodik zavaráról és félelméről. A novella további részeiben is a lány szépsége marad a központi motívum.

A novella részletesen ábrázolja a főszereplő lány cselekedeteit és gesztusait, amelyek egyrészt tükrözik lelki állapotát, például a liliom-metafora segítségével, másrészt a gyönyörködtetés határait súroló erotikusságot sugallnak, mint amikor a lány a kapocsért lehajol, és szétszóródik gyönyörű fekete haja.

Nemcsak mozdulatai, hanem beszéde is sokatmondó: csendes, visszafogott, töredezett mondatokban szól, miközben „pici, piros ajkai görcsösen mozognak, mintha szavakat keresne”. Szavai ártatlanságát és naivitását leplezik le, miközben mély, tiszta erkölcsi értékeket is sugallnak, különösen, amikor elárulja, hogy elhunyt nővére helyett ő állja ki a büntetést. Az unott, fásult bírák – és a novellát olvasók – szembesülnek a törvény babonás erejével, amelyet a lány a „a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni” kijelentésével hangsúlyoz.

Az ősi babonát felidéző történet, amelyben egy lány átvállalja halott nővére bűnét, a realitásban megrázóan hat. E kezdetben könnyednek tűnő elbeszélés, mely egy szép lány bíróság előtti megjelenésével indul, drámai fordulatot vesz, amikor a lány bevallja, hogy nővére helyett érkezett.

Ez a váratlan fordulat tragédiává teszi a történetet, és számos kérdést vet fel az olvasóban. Felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapok eseményei mögött gyakran rejtőznek élettragédiák – Bede Anna halála és családja bűnhődése –, melyeket ritkán ismerünk fel; emellett rávilágít az egyszerű emberek babonás törvénytiszteletére és magas erkölcsi értékeire is.

A bíróság elnöke, aki kezdetben szokásos mogorva, érzéketlen modorában viselkedik, megváltozik, amikor szembesül Bede Erzsi igazi kilétével. A szigorú, kegyetlenként ismert férfi eleinte értetlenül, majd elérzékenyülve hallgatja a lány szavait, végül könnyek között „meghamisítja” az ítéletet. Ez a gesztus emberi arcát mutatja meg, pszichológiai érzékenységet tükröz, és megnyugtató befejezést ad a történetnek.

Mikszáth Kálmán művében jellemző a hiány feszültségteremtő elemként való alkalmazása. Az elbeszélő eleinte kétszer is megemlíti, hogy a lány gyászkendőt visel, de ennek oka csak a történet későbbi fordulópontján válik világossá. Amíg a lány vonzó szépségét ecseteli, addig a fekete kendő csupán egy mellékes kelléknek tűnik, azonban később kulcsfontosságú szimbólummá válik.

Mikszáth használatában a motívumok kísértetiesen hasonlítanak Arany János „Ágnes asszony” című balladájához, amelyben hasonló helyszínek, szereplők és színek (arc, haj) jelennek meg, valamint a liliom-metafora is fontos szerepet kap.

A hiány mellett egy másik fontos kompozíciós eszköz a zárójeles kiegészítés. A zárójelek mögötti szövegrészek gyakran tartalmaznak elhallgatott megjegyzéseket, a szereplők vagy az elbeszélő kiegészítéseit. Ezek a zárójelbe zárt mondatok, gondolatok új történeti szálak felé nyitnak kaput, utalnak más művekre, vagy akár az elbeszélő szubjektív véleményét is tükrözhetik a történtekkel kapcsolatban.

Az elbeszélés hangulatának megteremtésében kulcsfontosságú szerepet játszanak az ismétlések („A törvény, törvény!”), az elbeszélő élőbeszédszerű kifejezései és felkiáltásai („Ó a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett.”), valamint az együttérző megjegyzések. A történet atmoszféráját már az indító helyszínleírás is előkészíti – „a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek,…

A teremben fojtott, nehéz levegő volt” –, továbbá a misztikum eleme is megjelenik („…mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon: »A törvény, törvény«”). A szubjektív elbeszélő egyértelműen jelez minden kétséget kizáróan, hogy kivel érez együtt, és közvetlen megszólításaival az olvasókat is bevonja az eseményekbe, így teremtve meg az élő, személyes szituáció érzetét.