Thomas Stearns Eliot: Átokföldje olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

T.S. Eliot egyik legismertebb művének, „The Waste Land”-nek, melyet magyarul Vas István „Átokföldje” és Weöres Sándor „A puszta ország” címeken fordított le, két magyar változata is létezik. Ez az ötrészes, 434 soros költemény kihívást jelentő olvasmány. Eliot maga is hozzáfűzött a szöveghez egy terjedelmes, a mű hosszának felét kitevő jegyzetapparátust, amely azonban még így sem tár fel minden részletet.

A költő egyetért azzal az állásponttal, hogy versei – így „Átokföldje” is – anélkül is értelmezhetők, hogy tudományos kommentárokat igényelnének, noha nem vitatható, hogy az idézetek és utalások ismerete mélyíti az olvasói élményt. Ajánlott először magát a verset alaposan átolvasni, majd a magyarázatok segítségével újraértékelni a szöveget.

Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a műszöveg önálló befogadása során további rétegei is feltáruljanak. Mindezek ellenére a teljes megértés nem garantált; Eliot műve nem is ez a célt szolgálja. Ha a költészet lényege a „koncentráció és valami lényegesen új, ami ebből születik”, akkor Eliot esetében ez az újdonság a tökéletes egyértelműség hiánya.

Thomas Stearns Eliot: Átokföldje olvasónapló

Prufrock úr T.S. Eliot világában a modern kor szürkeségében élő szürke figura, ahol az egyéni az általános részévé válik. Eliot „Az Átokföldje” című művében már nem kínál ennyire határozottan körvonalazott karaktereket; itt az egyéni mindig egyetemes is, és az olvasó egyszerre van jelen a tárgyilagos és a mitikus valóságokban. Az első világháború után, noha Anglia a győztesek között volt, a háború mélyen megrendítette a polgári értékrendet, különösen azokat, amelyek az amerikai moralista hagyományokból eredtek.

Eliot művészi világképe sosem volt jellemző az avantgárd dinamizmusra. Míg olyan költők, mint Apollinaire, Majakovszkij vagy Paszternak modern költői eszközöket használtak, hogy túlcsorduló kreatív energiájukat kifejezzék, Eliot költészete más úton jár. Alkotó szelleme megfontoltan és lassan halad előre, inkább a szorongás és a levertség, mint az öröm vagy a bizakodás vezérli. Eliot magányos és bizalmatlan lélek, költészete távol áll az emberi kapcsolatok és az élettel való összeköttetés gazdagító hatásától.

Ezért sok bírálója látta benne a halálra ítélt civilizáció utolsó képviselőjét, aki reménytelen harcot vív az örökre elveszett értékekért. C.M. Bowra szerint Eliot a modern élet kilátástalanságának és fájdalmának költője, aki az alkotó kísérlet során a modern kor kihívásaira reflektál.

Az avantgárd mozgalmak forradalmi hatásai nemcsak a művészeti gondolkodást, de a költészet nyelvi, poétikai és szerkezeti elemeit is átformálták a húszas évek elején. Ez az időszak az irodalom számára egyidejűleg jelentette a keresés és a tanácstalanság korszakát, amikor az irodalmi célkitűzések és kifejezési módok is kérdésesekké váltak.

T.S. Eliot művei, melyek a szimbolizmus, expresszionizmus és konstruktivizmus hatásait tükrözik, az objektív líra egyéni lehetőségeit kutatják. Eliot az új tárgyiasság és a mitikusság sajátos ötvözetét hozza létre költészetében, ami követhetetlen és folytathatatlan alkotásként bontakozik ki.

Ebben az időszakban hasonló jelentőséggel bírt hazánkban Kassák Lajos „A ló meghal a madarak kirepülnek” című műve is, mely szintén az új irodalmi formák és tartalmak keresését tükrözi, és a magyar avantgárd irodalom meghatározó alkotásaként számon tartott.

Ez a mű egy drámai monológ formájában bontakozik ki, ám nem egyetlen, egyszerűen körülírható személyiségen keresztül, hanem egy sorozat alak által, akik időről időre megjelennek, majd eltűnnek a szövegben. Ezek a karakterek gyakran rejtélyesek vagy legalábbis bizonytalanok személyazonosságukat illetően.

Nem folytatnak egymással közvetlen drámai párbeszédet; monológjaik és töredékeik látszólag szerkesztetlenül, de mégis összefüggő módon követik egymást. Az egyes karakterek végül három fő alakba olvadnak össze: a Halászkirály, a Megváltó (Szabadító), és az Asszony karakterébe.

Ezek a szereplők a mű mögött meghúzódó mítoszokra utalnak, ám maga „Az Átokföldje” nem meséli el közvetlenül ezt a mítoszt, csupán elemi szinten közvetíti. A nagy történet hiánya és az elbeszélés hiánya miatt nincsenek teljes megoldások; helyette töredékek jelennek meg, amelyek montázszerű szerkezetben épülnek fel.

T.S. Eliot „Az Átokföldje” című költeményének központi helyszíne egy kiégett, megújulásra szoruló ország. A víz hiánya itt nem fizikai, hanem szellemi értelemben értendő: a lélek vágyik a megújulásra, mint ahogy a mítoszok terméketlen tájai is az életet adó esőre várnak. A mai világ és annak népei szintén szorulnak erre az életadó megújulásra, ami a költemény egyik meghatározó motívumává válik. A víz jelenlétének és hiányának kérdése így válik az alkotás világában összetett jelképpé, mely egyaránt hordoz életet adó és halált hozó jelentéseket, akárcsak a mítoszokban. Eliot műve ezzel a szimbolikával mélyrehatóan foglalkozik, reflektálva a modern kor kihívásaira és szellemi válságaira.

A négy rész, „A vízbefúlás” T.S. Eliot „Az Átokföldje” című művében különösen tömör és a lehetséges Megváltó pusztulásáról számol be. A költemény három mitikus alakja közül a Halászkirály, bár közvetlenül nem szólal meg, valójában az ő hangja hallatszik végig. Mint tehetetlen szemlélő, pontosan érti a történéseket, de képtelen azokat befolyásolni.

A harmadik részben Tiresias, a látnok alakjában jelenik meg, aki idők és nemek feletti lényként az irodalmi mű legfontosabb személyiségeként szolgál, összekötve a többi karaktert. Eliot szerint Tiresias, bár csupán néző és nem közvetlen szereplő, mégis ő foglalja magában a költemény egész tartalmát. A Halászkirály így a modern ember lelki válságának megszemélyesítője, aki keresztülviszi az olvasót az emberi lélek mélyebb rétegein.

E válságot a Megváltó, aki a Grál-legendákban gyakran egy lovag, orvosolhatná, ám „Az Átokföldje” című műben több alakban jelenik meg, és ezek többsége meglehetősen jelentéktelen. Az első részben a jósnő szavai erre az alakra utalnak, figyelmeztetve a „vízbefúlástól óvakodj” szavakkal, miközben előrevetítik a végkifejletet: „Az ön lapja, a vízbe fúlt Föníciai Tengerész.”

Több más alakváltozat is megjelenik, mint például a második rész leszerelt katonája, a harmadik részben a kalmár, és a „merész szemű fiatalember.” Ezek a szereplők Shakespeare „Vihar” című művének egy idézetéhez is kapcsolódnak, amely Ferdinand nápolyi királyfirát idézi, aki a kifosztottság tudatától szenved. Ezen karakter számára a szépség képzete is megjelenik. Ennek ellenére nem képes teljesíteni a rá háruló feladatot: nem hoz vizet és termékenységet, hanem a vízbe fullad.

Az „Az Átokföldje” harmadik jellegzetes alakja az Asszony. Az első részben az eszményi női alak jelenik meg, ahol Trisztán és Izolda történetére utalnak, Trisztán szintén a Grál-legendák egyik szereplője. A második részben Kleopátra és Didó, valamint Philoména története átalakul egy modern, neurotikus nővé, mely rész egy éles vágással a háborúból hazatért katona és barátnője jelenetére vált, majd Ophélia említésével zárul.

A harmadik rész nyitányában a nimfák és egy bordélyház tulajdonosnője, Porterné közötti ellentét után egy gépírónő unott szerelmi aktusa következik, majd a Temze három lánya énekel, melybe Erzsébet királynő beteljesületlen szerelme is beleszőtt. Végül azonban a szerelem nem képes megváltóként megjelenni, így a megújulás elmarad, a terméketlenség átka nem törik meg.

Az „Az Átokföldje” első része, „A halottak temetése” a költemény alaphelyzetét tárja elénk:

Egy valószerűtlen város képe bontakozik ki a téli virradat barna ködében. A mítoszok szerint a tél az év halálát és a Halászkirály terméketlenségét szimbolizálja, míg a jelenben a szellemi halál metaforájaként szolgál. A hídon járó emberek, mint élőhalottak, haláltáncszerűen keringenek céltalanul. Ezt az alaphelyzetet emlékek és jövőbeli jóslatok ellensúlyozzák, párhuzamot és ellenpontot alkotva ezzel a sötét, melankolikus képpel.

A „Az Átokföldje” második részének címe „Egy sakkparti”, ami elsősorban az emberek közötti céltalan kapcsolatokra utal, fekete-fehér dichotómiával ábrázolva, beleértve a királynő és a parasztasszony alakjait is. Ez alatt a rész alatt súlyos figyelmeztetések is elhangzanak. A narrátor először közli, hogy „Azt gondolom, patkány-közben vagyunk, / Itt vesztek el a holtak csontjai”, majd többször megismétli a „záróra URAIM” felszólítást, végül Ophélia őrült jóéjszakái zárják le a képzetkört, áttételesen utalva a vízbefúlás motívumára.

A harmadik rész, a „Tűzbeszéd”, egy Buddha-műre utal, amely a testi vágyakat ítéli el. A befejezés is erre a témára utal, az „Lángban lángban lángban lángban” idézet Buddha „Tűzbeszédéből” származik, míg Karthágó esetében Szent Ágoston „Vallomásai” inspirálták az alkotót.

A negyedik rész, „A vízbefúlás”, a Megváltó teljes kudarcát írja le, mint halottat ábrázolva.

Az „Az Átokföldje” ötödik részének címe „Amit a mennydörgés beszél”. Ez a rész kevésbé ironikus és tárgyilagos, mint az előzőek, és erőteljesebben jelenik meg benne a tragikum fenséges képzete. A megváltatlan világ az összeomlás szélén áll, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan remény. Ezt a kettősséget tükrözik a 360–366. sorok, amelyek nemcsak Eliot által említett délsarki expedíció kimerült tagjaira utalnak, hanem a feltámadt Krisztusra is, aki két, Emmausba tartó tanítvány mellé csatlakozott, akik azonban nem ismerték fel őt.

A mű záró részét (424–434. sor) számos elemző bírálja a túlzottan sokféle utalás és a mozaikszerű összetettség miatt, ami az értelmezést rendkívül nehézzé teszi. A vers kezdetén a romok között álló beszélő, az „Embernek fia” a „kő-szemét” közepette meditál az élet további lehetőségein. Ugyanez a helyzet a vers zárásában is. Az, hogy a végső béke egy emberi vagy ember nélküli tájat idéz-e meg, válasz nélkül marad. A verset átható érzelmi hullámzás itt is megmarad.

„Az Átokföldje” következetesen komor képe a jelen társadalom bírálatát formálja meg, felmentés nélkül szemlélve a kort. Ezzel szemben időnként megjelennek az eszményibb múlt töredékszerű képei. Miközben a sivárság, pusztaság és elátkozottság a töredékes szerkesztés által is erőteljesen érvényesül, egy esetleges aranykornak csupán gondolati, képzeletbeli ellenpontként van helye. Mivel a pozitívabb példák nem a mítoszok világából, hanem a háromezer éves európai történelemből származnak – amely soha nem számított aranykornak –, így érthető, bár nem fogadható el teljes szívvel ez a totális jelenkritika.