Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban elemzés

Vörösmarty filozófiai mélységű verse, a „Gondolatok a könyvtárban” című költemény, amelyet a költő életművének egyik csúcspontjaként tartanak számon. Ez a mű a reménytelenség és a hiábavalóság motívumait hordozza, amelyek már a könyvtár kapujában fogadnak minket.

A költemény, amely Vörösmarty sok küzdelmes éve és tapasztalata után született, egyfajta átmenetet képvisel a költő korábbi és későbbi munkái között. Régebben a boldogságkeresés és a tiszta szerelem megtalálása állt műveinek középpontjában, azonban itt már egy magányos, a társadalom iránti bizalmát vesztett poéta képe rajzolódik ki, aki mint vátesz, próféta szól a közösséghez.

A költemény a Gutenberg-album optimista jövőképétől az emberek iránti mély mizantropizmus és reménytelenség felé mozdul el. Vörösmarty ezen a ponton még keresi a kiutat személyes és világnézeti válságából, próbál értelmet és célt találni a reményvesztettség közepette.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban elemzés

A költő, Vörösmarty Mihály 1844 végén látogatott el az Akadémiai könyvtárba, ahol a „Világ és vakság egy hitvány lapon” gondolata született meg benne, ami később a „Gondolatok a könyvtárban” című költeményének központi motívumává vált.

Ez a látogatás inspirálta a művet, amely a világ és a tudatlanság közötti kettősséget, valamint a feloldhatatlan ellentéteket helyezi középpontba. A vers szerkezetileg kiforrott, egységes kompozíció, ahol az érzelmek hullámzása nem töri meg, hanem erősíti a költemény ívét. A kérdés-felelet szerkezetű kompozíció révén a valóság még fájdalmasabb és hitelesebb visszhangot kap a versben.

Vörösmarty Mihály „Gondolatok a könyvtárban” című költeményének bevezetője az Inferno kapujának feliratával kezdődik, ezzel is hangsúlyozva a vers mondanivalójának mélységét és súlyát. A költemény a tudóst szólítja meg, aki a könyvtár falai közé lépve érezheti a századok során felgyülemlett szenvedést és elhanyagoltságot, mintha a könyvek lapjai koldusruhák lennének.

A vers elején még két főszereplő, a tudós és a költő állnak szemben egymással, a költő figyelmeztető szavakkal fordul társához. Azonban ahogy a vers halad előre, a költő félreteszi a tudóst és egy magányos monológgá formálja a párbeszédet. Ez a változás jellemző Vörösmarty korai, retorikai költészetétől a ’40-es évekre jellemző monológ formájú, belső lelki történéseket közvetítő műfaj felé történő elmozdulásra.

A költemény a társadalmi igazságtalanságokra is rámutat, amint a következő sorokban fogalmaz:

„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

Ezek a sorok a társadalom kiváltságos kevesei és a többség közötti mély szakadékot tárják fel, rávilágítva a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosságára.

Vörösmarty Mihály költészetében központi téma az úgynevezett „állatember” problémája, amely a költő műveiben kiemelt szerepet kap. Ez a kérdés az emberi lény paradoxonát vizsgálja, aki félig isteni, félig állati lényként jelenik meg, túl kicsi a mindenséghez, de túl nagy a semmihez. Ez a téma különösen hangsúlyos Madách „Az ember tragédiája” című művében, ahol Lucifer szájából még cinikusabban és keserűbben csengenek a hasonló gondolatok:

„Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, vakságra nagy.”

Vörösmarty is felveti ezt a kérdést: „Miért e lom?” Ez az interpelláció nemcsak az emberi létezés hiábavalóságát feszegeti, hanem az emberi törekvések és a valós képességek közötti szakadékot is kiemeli.

Vörösmarty Mihály verse kérdéseket vet fel a könyvek és a tudományok létjogosultságáról, különösen abban az esetben, ha ezeket nem az emberiség jövője érdekében használjuk fel. A költő így kérdezi: Van-e értelme a könyveknek, ha a tudást nem a közjó szolgálatába állítjuk, hanem csak eltöltjük velük az időt?

A vers sorai egyre inkább elmélyítik a kegyetlen valóság és a könyvek lapjain megjelenő eszmények közötti szakadékot. A költészet képeiben az erény a zsivány ruháján, az ártatlanság a dühös bujának pongyoláján, a törvény pedig a zsarnokok mezén virul. Ezek az eszmék, bár magasztosak, mégis a tömegek nyomorából táplálkoznak.

A könyvek anyaga és célja közötti ellentét az emberiség egyik legnagyobb problémáját tárja fel: a milliók boldogtalanságát és szenvedését. Ez a feszültség Ixion örök bűnhődésének mítoszával jelenik meg, aki a hübrisz bűnéért Zeusz által a tüzes kerékre kötözve az időtlenségbe van vetve.

A versek így sürgető kérdéseket intéznek felénk:

„Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”

Ezek a kérdések arra ösztönöznek, hogy elgondolkodjunk a tudás és annak gyakorlati hasznosításának felelősségén.

A kérdés, amelyet Vörösmarty Mihály költészetében felvet, kétsíkú: vajon a könyvek valóban előre vitték-e a világot, ha eddig egyetlen mű sem szolgálta kifejezetten a többség boldogítását vagy a nyomor enyhítését? A válasz erre egyértelműen nem. A költő így fogalmaz: „Ment, hogy minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen”. Másrészről, a történelmi haladás létezését is megkérdőjelezi, bár néhány sorral később enyhíti ezt a szorongató látásmódot.

Ezen a ponton a költemény dinamikája változik. Ahogy csökken a szenvedély, a költő gondolatai erősödnek, és az újabb, kevésbé szélsőséges érzelmek törnek felszínre, amelyek a társadalmi problémákat újraértékelik.

„De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?” – teszi fel a kérdést, amire a válasz újra nem. Amikor a költő eléri a kiábrándultság legmélyebb pontját, hirtelen megáll, és keresni kezd egy új értelmet, egy új célt. Reménykedés kezdődik, és minden hazugság ellenére a jót próbálja megtalálni. Rajai László ezt így írja le: „Mikor legmélyebbre zuhant a maga elkínzott lelkének örvényeibe, hirtelen olyan megindultság ragadta meg, amilyent a kétségbeesett istenkáromló érezhet, aki egy bódító csapás után maradék erejét összeszedve még egyszer fölágaskodik, és az ég felé rázza öklét.”

Vörösmarty Mihály verse a kiábrándultság mélységeiből úgy emelkedik ki, mint Radnóti halálraítélt figurája, aki elesik, majd újra talpra áll és tovább lép, mintha a fájdalom maga lenne a mozgatórugója. A költő kevés reményt lát abban, hogy a könyvek által elérhető lenne a tökéletes világ, de nem kívánja lerombolni azt a szellemi örökséget, amit a nagy elmék felépítettek, és nem akarja saját életének értelmét és céljait sem feláldozni.

„Ők mind együtt – a jók a rossz miatt –
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?”

A költő maradandó szellemi és erkölcsi értékekre hivatkozik, amelyek bár „a sár fiait a sűlyedéstől meg nem mentheték”, mégsem kárhoztathatók a pusztulásra. A költészetében tehát újra megjelenik a hiábavalóság gondolata, de a bizakodás továbbra is érezhető; nála egy ezred nem pusztán illúzió, mint Kölcsey „Vanitatum vanitas” című versében. Bizakodását erősíti az amerikai alkotmányra tett utalása is, amely bár elismerést jelent, egyúttal reményt is adhat. Ugyanakkor a költő néhány sor után ismét az emberiség állatias oldalát tárja fel:

„Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.”

Ez a megközelítés rávilágít az emberi természet ellentmondásaira és az erkölcsi dilemmákra, amelyek továbbra is égető kérdéseket vetnek fel az emberi civilizáció előrehaladásáról és erkölcsi állapotáról.

Vörösmarty Mihály költészetében a remény nem huny ki véglegesen, hanem a küzdelem és fáradozás keretein belül kap új erőre. A költő egy utópikus jövőképet vázol fel, ahol az emberiség felemelkedéséért való munkálkodás áll a középpontban:

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.”

Ez a jövőkép az utópista szocialisták bizakodásával ötvöződik, és a költő egy új, reformok által elérhető irányt lát az emberi egyenlőség és testvériség megvalósulására. A javító munkára való buzdítás Petőfi „Apostol” című művének gondolatait idézi, ahol az egyén hozzájárul a nagyobb közösségi célhoz.

Ugyanakkor Vörösmarty kétségei is megfogalmazódnak a költészetben, amelyek a társadalmi ellentmondásokat és az emberi természet sötétebb oldalát tárják fel. A következő sorokkal Bábel toposzát használja, amely a folyamatos körforgást – fejlődést, felemelkedést és bukást – jeleníti meg:

„Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.”

Ez a kilátástalanság és a mechanikus materializmus kiábrándító gondolatai a költő műveiben visszatérő elemek, amelyek a valóság és az ideális jövőkép közötti összecsapást hivatottak kifejezni. Az emberi sors és a történelmi ciklusok kérdéseit feszegetve a költő a társadalmi és emberi létezés mélyebb értelmét kutatja.

A költő, Vörösmarty Mihály, bár új irányt jelöl ki a nemzet sorsának felemelésével, ezek a sorok a teljes kiábrándultság jegyeit is hordozzák, és logikai összefüggésben talán nem is illeszkednek teljesen a versekhez. Kölcsey „Parainesis” című művében a hazáért való munkálkodás gondolata sokkal hitelesebben cseng, ahol az élet küzdelméről és a derék cselekedetek fontosságáról esik szó. Ezek a szavak nála még nem átitatottak a hiábavalóság érzetével, hacsak nem a „Vanitatum vanitas” buborékát tekintjük kivételnek.

Madách „Az ember tragédiája” című művében is másképp hatnak az Úr szavai: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Ezek a szavak teljesen eltérnek a kiábrándult, reményvesztett Vörösmarty hangjától, ami arra utal, hogy talán a „Gondolatok a könyvtárban” című költemény helye a költő életművében más megvilágításba kerülhet. Így a „Nincsen remény” kijelentés sokkal inkább visszhangzik a „Guttemberg-album” bizakodó jövőképe helyett, ami azt sugallja, hogy a költő műveinek értelmezésekor figyelembe kell venni az életmű egészének hangulatát és tematikáját.

Több logikai kapcsolatot is felfedezhetünk Madách „Az ember tragédiája” című műve és Vörösmarty Mihály ezen verse között. Mindkét alkotás sorra veszi és megkérdőjelezi a történelem során felmerült eszméket, melyekkel csalódásokat élnek át, majd újabb, de végül tarthatatlannak bizonyuló gondolatokat keresnek. Mind Ádám, mind Vörösmarty a végén elkeseredésükben azt a kérdést teszik fel: Mi a dolgunk a világban? A válasz mindkettőjük esetében a küzdelem, bár a látszólag azonos válaszok teljesen más minőségben jelennek meg a művekben.

Vörösmarty a küzdelem módját is meghatározza: saját nemzetünk ügyeinek megoldását jelöli meg célként, amellyel előmozdíthatjuk az emberiség boldogulását. Ez a nemzeti ügyek megoldása nem csupán romantikus vágyként jelenik meg, hanem a reformkor valós, konkrét programjaként is értelmezhető.

Ezzel szemben Madáchnál a válasz, bár ki nem fejtett, talán igazabbnak és biztatóbbnak tűnik, hiszen maga az Úr mondja el. Vörösmarty verse esetében a hirtelen bekövetkező logikai ugrások csökkenthetik a buzdítás hitelességét és értékét, így bár mindkét szerző küzdésre szólít, a megközelítésük jelentős különbségeket mutat.

A „Gondolatok a könyvtárban” és „Az ember tragédiája” két mű, amelyek mintha egymás ellenpontjaiként működnének. Míg Madách műve a teremtéssel kezd és Ádám pozitívan látja a jövőt, ahonnan egyre mélyebbre süllyed a reménytelenségbe, addig Vörösmarty költeménye már a kétségbeesés magas fokáról indul. Itt az indulatok fokozatosan növekednek, majd egy kiútkeresési fázisba lépnek át, utópikus képekkel és az egyenlőség, szabadság, testvériség eszményei által vezetve el a végkövetkeztetésig.

Ez a problémafelvetés nem újkeletű a magyar irodalomban. Ismert, hogy Vörösmarty szívesen olvasta Berzsenyi verseit, és érdemes összevetni a két költő munkásságát. Berzsenyi „A pesti magyar társasághoz” című, 1815-ben írt ódája már korábban is hasonló témákat érintett. Mindkét költő felteszi a kérdést, hogy a könyvek és a tudomány előbbre vitték-e az emberiséget. A válasz mindkét esetben tagadó: bár egyesek kiemelkedhettek a tudás segítségével, a többséget éppen a tudás révén sikerült nyomorba taszítani.

Ezek a párhuzamok és ellentétek mélyreható betekintést nyújtanak a magyar irodalom fejlődésébe és a korabeli társadalmi gondolkodásba, rávilágítva, hogy a korábbi irodalmi művek hogyan befolyásolták a későbbiek formálódását.

A „Gondolatok a könyvtárban” költeményének problémái, indulatai és kérdései nem egyedülállóak a magyar irodalomban, sem Vörösmarty életművében. Mind Vörösmarty, mind Berzsenyi munkásságában megjelenik a bábeli torony képe, azonban míg Berzsenyinél „az ínség óriási tornya” összeomlik, addig Vörösmartynál a torony egy időre még szilárdan áll, mint az emberi nagyság diadala.

Miért tartja mégis az utókor Vörösmarty művét az egyik legnagyobbnak és legmaradandóbbnak? Az egyik oka lehet, hogy a költeményben felvetett hazugságok és kilátástalanság a mai napig nem csillapodtak olyan mértékben, hogy megnyugtatóan hassanak ránk. Továbbá, a versben felvetett problémákra nem adható egyszerű megoldás a zárlatban.

Bár a költemény utat mutat és célt tűz ki, ahol munkálkodni kell, nem képes teljesen feloldani a hazugságok által okozott fájdalmat, és nem hozza el a pesszimizmus végét. Ezért marad a mű napjainkban is rendkívül hatásos, hiszen minden olvasót arra ösztönöz, hogy együtt keseregjen, együtt elmélkedjen, és együtt hullámzásokon menjen keresztül a vers sorain.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban elemzés

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban verse

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény – véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket – midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette – csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez „ember!” advák örökűl –
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége