Stendhal: Vörös és fekete (elemzés) * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Julien Sorel
De Rênalné
De Rênal
Mathilde de La Mole
Valenod

Stendhal klasszikus műve, a „Vörös és fekete” több újságcikk ihlette. A történet központjában egy falusi nevelő tragikus bosszúja áll, amelyet az író társadalmi és pszichológiai elemzéssel bővít ki.

Az igazságot szenvedélyesen kutató író, a mű mottója alapján, felhasználja a színlelés kérdését, hogy bemutassa Julien Sorel történetét, aki a francia restauráció korszakának végén él. Az alkotás alcíme, „Krónika 1830-ból”, hangsúlyozza az időszak ábrázolásának fontosságát.

Stendhal: Vörös és fekete (elemzés)

Napóleon hatása a forradalom utáni első nemzedékre jelentős volt; az ő bukása után azonban az ambiciózus, de szerény körülmények közül érkező fiatalok reményeiket és illúzióikat vesztették. A hadseregben való karrierlehetőségek hiánya miatt számukra csak az egyházi pálya maradt. A Napóleon-mítosz mélyen befolyásolta a kor fiataljait, beleértve Stendhal-t is, aki az egykori császárt tartotta az egyetlen tiszteletre méltó személyiségnek.

A kispolgári, unalmas korban azok, akik hősiességre vágytak, csalódtak az intrikákkal és gáláns kalandokkal teli időszakban. Stendhal művében, amely a szegény, jurai ács fiának, Julien Sorelnek az élettörténetét meséli el, kiemeli, hogy a sikeres középszerűséghez a hazugság és a színlelés elsajátítása, a jó modor és a divatos öltözködés vált szükségessé.

A regény, miközben egy olyan ember történetét mutatja be, aki nem válhatott tábornokká, hanem a kor öltözékét, a feketét vette magára, egyben a társadalom gyümölcsének, egy olyan Tartuffe sorsát is bemutatja, aki már nem felelős a tetteiért.

Az író ábrázolása szerint egy szerencsétlen korszak ifjú generációjának élete a társadalmi osztályok – az arisztokrácia, az egyház és a polgárság – lezüllésén keresztül bontakozik ki.

A műben szemléletesen jelenik meg az igazságszolgáltatás gépezete, a kinevezések folyamata, a főrendű társaságok szalonélete, a szeminaristák képmutatása és a vidéki polgárság nagyzási mániája.

Julien Sorel végső megállapítása szerint Valenod, aki elítélte őt, százszor károsabb a társadalomra. Julien észrevételei szerint Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek fordulnak meg, mint az ő apja, vagy ügyes gazemberek, akik az éhség elől menekülő tolvajt gőgösen ítélik el, miközben maguk is hasonló bűnöket követnek el, ha a tét magas, például egy miniszteri tárca megszerzése vagy elvesztése forog kockán.

Julien Sorel, aki a képzeletbeli Verrières kisvárosából indult, Franciaország társadalmi rétegein át Besanconon és Párizson keresztül végül szülővárosában, az általa kedvelt barlangban fejezte be életútját. Ez a hely vált Julien végső nyughelyévé. A Verrières-i templom szimbolikus színtere az eseményeknek, ahol a végzetes lövés is eldördült. Julien életének minden mozzanata egy tragédia felé vezetett, és soha nem zárkózott el a halál gondolatától.

A történet időbeli kerete összekapcsolódik az 1830-as évek történelmi kontextusával, bár a regény eseményei közel öt évet ölelnek fel Julien életében. Amikor a de Rénal családnál kezd dolgozni, még nincs 19 éves. Később 14 hónapot tölt el a besanconi szemináriumban, és amikor szembeszáll a márkinéval, még csak 22 éves. Végül, tragikus halálakor, Julien csupán 23 éves.

Julien Sorel, egy szegény paraszti családból származó fiú, aki latinra tanul a helyi plébánostól, és házitanítói állást kap egy Franche-Comté-i nemesnél, de Rénalnál. Itt elcsábítja a házigazdája feleségét, ami később kiderülve Julien elhagyja a családot és papnövendéknek áll.

Később Párizsban, a márki titkáraként dolgozva, magas társadalmi körökbe emelkedik, és meghódítja a márki lányát, aki hozzá is akarna menni feleségül. Azonban egy levél, melyet de Rénalné ír, Julien-t cselszövő hipokritaként ábrázolja, ami dühbe hozza. Emiatt kétszer rálő a nőre pisztollyal, ezért halálra ítélik és kivégzik.

A regény lineáris cselekménye során a központi hős, Julien sorsát követjük, mellékszálak és részletes leírások nélkül. Az események szükségszerűen követik egymást, bár az író nem magyaráz meg minden jelenetet, ami némi rejtélyt hagy az olvasóra.

Az expozíciót követően, ahol a Verriéres-i közösség bemutatásra kerül, Julien Sorel életútja és választásai formálják a cselekményt. Ambíciói vezérlik, hogy karriert csináljon, és felismeri, hogy ehhez „papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!” Bár fényes pályára termett, túl későn született ahhoz, hogy Napóleon marsallja lehessen, így az egyházban keresi a felemelkedés lehetőségét.

Élete során számos próbatétel elé kerül, sikerek és kudarcok váltakoznak. Döntéshelyzetek sorozata jellemzi útját, ahol a jómóddal járó középszerűség és ifjúsági hősi álmai között kell választania. Pártfogói ajánlások segítségével újra és újra feljebb jut, mint például Chélan által ajánlva Pirardhoz, aki később Párizsban, de la Mole titkáraként menti meg. Bár a papi szeminárium ígér karriert, Julien nem tudja összeegyeztetni sem a napóleoni mítosszal, sem magánéleti vágyaival.

A történet dinamikája megváltozik, amikor személyisége igazi arca előtérbe kerül de Rénalné leleplező levele után, majd a ritmus ismét lelassul a börtönben. A halál árnyékában Julien becsületesebbé válik, mint valaha, mivel már nem a nagyravágyás vezérli. Nyugalomban tud gondolkodni, nincs szükség állandó döntések meghozatalára és cselekvésre.

A regényben majdnem négy fejezet foglalkozik az összeesküvés történetével, amely nemcsak a cselekmény fordulópontja, de Julien pszichológiai fejlődésének is fontos eleme. Tehetségével elnyeri de la Mole márki bizalmát, majd az író hirtelen Korasoff tanácsaira tér át. Ezt követően váltakozva történik de Fervaques marsallné megkísértése, Mathilde terhessége, a házasság megkötése, a börtön, a tárgyalás és a kivégzés.

Julien kezdetben Tartuffe-ként jelenik meg, szándékosan ál-önkéntes szenvedést vállalva: két hónapig felkötött karral jár, és ha szükséges, még a legjobb barátjának is hazudik papi elhivatottságáról. Stendhal két Orgon figurát is mellé állít: de Rénalt és de la Mole-t. Verriéres-ben még öntudatlan, kényszerített szerepében, bár de Rénal felett könnyen diadalmaskodik; később pedig tudatosan küzd a társadalom ellen, és már így lép be a de la Mole családba, önmagát sátáni vigyorral bíztatva, hogy okosabb náluk. De Rénalné levélét követően Julien, mint utolsó képmutató példakép, még Jágót idézi Mathilde-nak, majd saját maga felett ítélkezik.

Stendhal mesterien manipulálja az olvasót, hogy Julien mellett álljon, hiszen bár büntetése túlzott és igazságtalan, valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le, mint a történet valódi bűnös.

A börtönben töltött idő alatt Julien Sorel megnyugvást talál, amint kapcsolatait értékeli újra. Mathilde már csak idegességet okoz neki, míg két emberre ismer, akik valóban szerették őt: Fouqué-ra, a segítőkész fakereskedőre, és de Rénalnéra. A halálközelség rádöbbenti az igazi értékek fontosságára, mint az őszinte szeretet és a múlt idilli napjai. Ráébred, hogy de Rénalné jelenti számára a legfontosabbat, Mathilde viszont csak saját álmai megvalósítójaként szerepelt az életében.

Stendhal az erős egyéniségek tisztelője, figuráit az önmegvalósítás vágya és az erkölcsi szenvedélyesség hajtja. Kalandos lelkű, romantikus karaktereit a valóság talaján ütközteti meg a realitással, élvezve, ahogy hőseit kihívások elé állítja. A szerző számára az emberi elme és érzelmek aprólékos elemzése fontosabb, mint a mozgalmas cselekmény. Stendhal a lélekelemzés mestere, zseniálisan elemzi karaktereinek belső világát.

A regényben a mellékszereplők, mint Fouqué, vagy a Valenod és de Rénal közötti vetélkedés, nemcsak epizodikusan bukkannak fel, de a kisvárosi társadalom dinamikáját és lehetőségeit is bemutatják. Ezek az alakok éles kontrasztot állítanak Julien tragikus sorsa mellett, rávilágítva a kisvárosi társadalmi és politikai viszonyokra.

Julien Sorel szerelmi kapcsolataiban a kezdetben uralkodó hierarchikus viszonyok megszüntetése volt a célja. Két jellemző női típust különböztetünk meg történetében: de Rénalné, az egyszerű és tiszta lélek, aki nem visel képmutató álarcot, és érzékenységében olykor befolyásolhatóvá válik, például amikor gyóntatója hatására írt levelet Julien ellen. Őszintén szereti Juliént önmagáért.

Ezzel szemben Mathilde, a féktelen és szenvedélyes nő, aki a közönség figyelmére vágyik, energikus és érzelmeiben következetlen. A múltat idealizálja, a reneszánsz korát tekintve eszményképnek; a lázadás szelleme köti össze őket. Találkozásaik gyakran összecsapások, ahol nem a szerelmet, hanem a diadalt érzik („Itt fekszik a gőgös a lábam előtt”, Julien mondja). A leghevesebb érzelmek közepette is csak saját magukra képesek gondolni, és még a legnagyobb odaadás pillanataiban sem figyelnek a másik érzéseire.

Stendhal részletesen ábrázolja hőseinek lelki állapotát, gyakran kiemelve, hogy Mathilde és Julien érzései hogyan cserélődnek fel egymással. A szerelmi érzések még az önzetlenség legmélyebb óráiban is csak tovább mélyítik a lélek magányosságát. Mathilde meghódítása, vagyis legyőzése is csak a féltékenység klasszikus módszereivel, például másolt levelek segítségével történhet meg.

Julien Sorel karaktere rendkívül összetett és ellentmondásos. Bonapartista és jakobinus eszmékkel teli, gyakran machiavellisztikus alapon cselekszik, vallva, hogy „Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!” Lelkében állandó viharok dúlnak; egyszerre félénk és gőgös, ambiciózus, ugyanakkor érzékeny és gyöngéd. Mivel a társadalmi korlátok miatt nem elégítheti ki nyíltan ambícióit, a képmutatás és összetett cselszövések útját választja. De la Mole szerint „Sértődötten szenved kisebbségi érzéseitől, a lenézés ellen fellázad”. Örökös színlelésben él, elrejtve valódi énjét és eszményeit.

Julien megveti azokat, akikkel együtt él, életének fontos lépéseit mindig gondosan megtervezi, de a részletekre kevés figyelmet fordít. Céltudatos, taktikus, és tevékenységeit gyakran katonai kifejezésekkel írja le, mint „feladatot teljesített, hősi feladatot, részletes haditervet dolgozott ki”. Verriéres-i környezetétől eltérően gondolkodik, elutasítja a kompromisszumokat, kerülve a kényelmet és a biztonságot, helyette a kihívásokat és kockázatokat keresi. Jelenetek ismétlődése jelzi, hogy apjával való viszonya kibékíthetetlen, és kifejezetten tetszik neki a törvénytelen származásával kapcsolatos ötlet, amely a de Beauvoisis lovagtól ered.

Julien Sorel mindhárom pártfogója, akiket gyakorlatilag „apahelyettesekként” tekint, elismeri, hogy különleges és tehetséges, de ugyanakkor félelmetes személyiség. Chélan plébános szerint „sötét erő” van benne, ami azt jelzi, hogy a fiú nem ismer mértéket. Pirard abbé úgy látja, Julien karakterében van valami, ami sérti az átlagos embereket. De la Mole márki pedig úgy nyilatkozik róla, hogy „vakmerő és majdnem zseniális, de félelmetes”.

Julien számára számos előnyös lehetőség kínálkozik: Korasoff herceg a gazdag moszkvai örökösnőt ajánlja neki feleségül, Fervaques-né egy püspöki pozíciót szán neki, míg de la Mole márki nemesi címet és huszárhadnagyi rangot ad neki, beleegyezve, hogy Julien vegye el Mathilde-ot, a gőgös nemeslányt. Stendhal mindig megmutatja Julien gondolatainak két oldalát: a képmutatást és az őszinte vívódást.

Ezt követően, Chélan jóslatával ellentétben, hogy „a hatalmasoknak fog udvarolni”, Julien szinte közönyösen mond le fényesnek ígérkező karrierjéről. Bírósági tárgyalásán vádbeszédet tart a romlott társadalomról, és így halálra ítélik, mint „senkit”, ami politikai vádbeszédnek tekinthető. Julien tudatában van plebejus származásának, minden sikerét az úri osztály fölött aratott diadalnak, minden vereségét megaláztatásnak érzi.

A szövegben többször is visszatérő szimbolikus motívumok áthatják a cselekményt, például a társadalmi lenn-fönn ellentétét gyakran ábrázolják képileg. Julien első megjelenése magasan, olvasás közben, és a visszatérő létra, amely hódításainak tárgyiasult szimbólumaként is funkcionál, jól szemlélteti, hogy Julien hogyan küzd le gyanakvásait és félelmeit, hogy egyenrangúvá váljon a társadalmilag felette álló nőkkel. A színszimbolika sem csupán a katonai és papi pályára korlátozódik: mindkét szín, a vörös és a fekete, a végzetet sejteti, ahol a vörös baljós előjelet, míg a fekete gyakran kékre cserélt öltözéket jelent (például katonai egyenruhája vagy új ruhája a márkinál).

Stendhal stílusa dísztelen és száraz, előadásmódja gyakran improvizatívnak tűnik, és néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathilde-ot; Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el”). Bár úgy tűnhet, hogy őszintén tükrözi a valóságot, valójában válogat a részletekben, magyarázza és bírálja azokat („A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat”).

A „Vörös és fekete” egy támadás a megváltoztatandó társadalmi környezet ellen, ez valódi realizmus. Stendhal romantikus jellemvonásaival és eszközeivel is kritikai realistaként helyezkedik el a romantika közepén.