Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde elemzés * Olvasónaplóm 2024

Szerző: Vörösmarty Mihály

A mű címe: Csongor és Tünde

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde szereplők

Csongor, ifjú hős

Kalmár, vándor
Fejedelem, vándor
Tudós, vándor
Balga, földmívelő, utóbb Csongor szolgája
Dimitri, boltos rác
Kurrah, ördögfi
Berreh, ördögfi
Duzzog, ördögfi
Tünde, tündérleány
Ilma, Balga hitvese, Tünde szolgálója
Mirígy, boszorkány
Ledér
tündérek, nemtők, stb.

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde elemzés

A magyar irodalom egyik gyöngyszeme, Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című műve valóban nehezen sorolható be egyértelmű műfaji kategóriákba. Ez a darab egyszerre tekinthető romantikus mesedrámának, filozófiai drámának és egy történelmi színdarabnak, mely egy XVI. századi magyar történetet dolgoz fel. A mű a boldogság keresésének történetét meséli el, miközben az akkori felpezsdülő magyar színházi élet egyik legfontosabb alkotásaként is helyt áll.

A dráma főhőse, Csongor úrfi, aki már korábban hiába kereste a boldogságot a világ számos pontján, hazatérve szülei kertjében egy aranyalmát termő fát talál, ami az egész történet kezdetét jelöli. Éjszaka megjelenik a fa ültetője, Tünde, aki azonban eltűnik, mielőtt Csongor komolyabban beszélgethetne vele. Tünde a tündérek birodalmában található, és a hős, társa, Balga kíséretében, egy rövid, de eseménydús útra indul, hogy megtalálja őt.

Az út során számos akadályba ütköznek, többek között a Hajnal birodalmában, ahol a lefátyolozott hölgyekkel, köztük Tündével és Ilma szolgálóval, csak korlátozott ideig találkozhatnak. A szerelmesek folyamatosan küzdenek a róluk tudomást nem szerző gonosz erőkkel, amik Mirigy, a boszorkány cselszövéseinek következtében állnak útjukba. A történet végén Tünde egy nehéz döntést hoz: lemond a halhatatlanságról, hogy rövid, de boldog életet élhessen Csongor oldalán.

A mű Vörösmarty korának reformkori nemzeti kultúráját tükrözi, miközben klasszikus értékű alkotásként is megállja a helyét. Az irodalmi hagyományokon és Gyergyai Albert „História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról” című művén alapuló „Csongor és Tünde” több mint csak egy színdarab: egy örök érvényű utazás a boldogság felé.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című drámája mély üzeneteket hordoz a szeretet és a hűség fontosságáról. A mű kezdetétől fogva látható, hogy a főszereplők, Csongor és Tünde egymás iránt érzett szerelme azonnali és erős, ám a történet során bebizonyosodik, hogy csak az igazán állhatatos és hűséges szerelmesek érdemelhetik ki a boldogságot.

A fiatal szerelmeseknek számos próbatételen kell átesniük, hogy kapcsolatuk megvalósulhasson. Csongor, bár álmai nőjét látja Tündében, mégis csak egy hibázó, gyarló ember, aki többször is alulmarad a varázslatokkal szemben. Első találkozásukkor, amikor Tünde megjelenik, elalszik, és később, Mirigy kertjében ismét álomba merül, amikor lehetősége nyílna együtt lenni szerelmével.

A hűség próbáját sem teljesíti tökéletesen, amikor egy lefátyolozott nőalaknak szerelmi vallomást tesz, anélkül, hogy tudná, valójában Tündéről van szó. Bár a csábításoknak nem enged, egy varázslatos lányalak követése ismét rámutat gyengeségeire. A történet vége felé Csongor, már minden reményt feladva, visszatér szülői kertjébe, teljesen reményvesztetten.

A „Csongor és Tünde” nem csupán egy szerelmi történet, hanem egy mélyebb tanulságokkal teli dráma is, amely rávilágít, hogy az igazi boldogságot csak a hűség és kitartás árán lehet elérni. A mű tökéletesen tükrözi a romantikus hősiesség és a valós emberi gyengeségek összefonódását.

A Vörösmarty Mihály által írt „Csongor és Tünde” drámában Tünde karaktere az önfeláldozás és a hűség mintaképeként jelenik meg. Az áldozatos szeretetével irányítja Csongort a boldogság felé, különösen a Hajnal birodalmában, ahol Ilmával együtt kiállja a hallgatás próbáját. Tünde az, aki mindig tájékoztatja Csongort a következő lehetőségekről, mint „még egy delel van” vagy „még ma láthatsz holdkelte után”. Ők ketten a természetfeletti erőkkel szemben küzdenek, és Tünde, tündérvoltának köszönhetően, végül Mirigy, a gonosz erők legyőzője lesz.

Ez azonban nem történik meg áldozat nélkül: Tünde a földi szeretetért, Csongor iránti szerelméért feláldozza saját természetfeletti mivoltát. A dráma alapját képező epikai műből Vörösmarty egy konfliktusokkal teli drámát formál, ahol az eszmények és a valóság összecsapása adja a mű drámaiságát. Csongor ideákat keresett, az égi szépséget, az elvont célokat, melyek Tündében testesülnek meg. A dráma csúcspontján azonban ez az idealizmus és szentimentalizmus áldozatává válik, amikor is reménytelenül, a „beteg szív régi búja” által gyötörve belátja, hogy fel kell adnia az eszményeket, és közelebb kell kerülnie a földi realitásokhoz.

„Tünde és Csongor” nem csupán egy szerelmi történet, hanem egy mélyebb tanulságokkal teli dráma is, amely a hűség, az önfeláldozás és az eszmények valóságba való átültetésének fontosságát hangsúlyozza.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című művében a főszereplő, Csongor szerelemvágya Tünde megjelenésével válik teljessé, aki egyes értelmezések szerint éppen Csongor tündéri képzeteinek a megtestesülése. Ilma szavai szerint: „Tünde az égben született, de Csongor úrfi keblén virradott meg.” Az eszményi szerelem azonban a valóságban gyakran csak tehetetlenséget és szenvelgést szül, ami a dráma egyik központi üzenete.

A történet során Tünde válik aktívabb félle, hiszen ő teszi meg az első konkrét lépéseket Csongor felé, többek között ő ülteti el a szerelem gyümölcsfáját is. Amikor Csongor, mint gyarló földi ember, tehetetlennek bizonyul, Tünde tündéri hatalmát felhasználva lép elő, hogy a dráma záró felvonásában elébe menjen és átvegye sorsuk irányítását. Csongor számára már csak a végleges vallomástétel marad.

A dráma földhöz ragadtabb szereplői, Balga és Ilma, szemben állnak a magasztos ideálokat kergető Csongorral és Tündével. Balga a gyakorlatiasságot képviseli, amikor azt mondja: „Böske nyomdokát csapászom.” Ők ketten, a földi utakon járnak, míg Csongor az égi és tündéri világokban keresi a boldogságot. Balga szavai, „Míg te égen, csillagon össze-vissza nyargalóztál, addig én kordélyomon jöttem itt a vert úton,” rávilágítanak a két párhuzamos világ közötti összefüggésekre és kölcsönös függőségre.

A „Csongor és Tünde” nem csupán egy történet a szerelemről és az ideális törekvésekről, hanem arról is, hogy az ideálok és a földi realitások milyen bonyolult kapcsolatban állnak egymással, és ezek az egymásra utaltságok miként formálják át a karakterek sorsát és döntéseit.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című műve gazdag motívumokkal átszőtt alkotás, ahol a légies eszmények és a kézzelfogható valóság szembenállása a központi téma. A látszat, a káprázat és a varázslat jelenségsora kiemelt szerepet kap, ezáltal gyakran bizonytalanság állapotát idézi elő a szereplőkben. Csongor karaktere folyamatosan illúziók után fut, egy olthatatlan vágy hajtja, míg álomszerű, csalfa jóslatok vezetik félre útján.

A dráma során Csongor maga is becsapja a manókat, hogy varázsszereket szerezzen, amelyek segítségével emberfeletti képességekre tesz szert („hogy a gyors gondolat módján közlekedhessék”). A történetben több karakter is átváltozik vagy rejtőzik el: Mirigy kővé változik, Balgát pedig oszlopnak nézik az ördögfiak. Balga betegséget színlel, hogy a manók a kordélyban húzzák, míg Tünde és Ilma fátyol mögé rejtőznek, így maradnak felismerhetetlenek a szerelmeseik számára.

Az álarcok és cselszövések sorozata végigkíséri a művet: Kurrah Balga képét ölti magára és így közeledik Ilmához, Mirigy pedig az ártatlan özvegy szerepében tűnik fel. A jóslatot kérő Tünde és Csongor által a kútnál tett látogatás során Mirigy hamis jövendőmondással félrevezeti őket. A záró jelenetig egy lebegő leányalak vezeti Csongort, míg Balgát egy palack bor és sült galamb, vagyis álmaik szimbólumai csábítják.

A „Csongor és Tünde” tehát nem csak egy szerelmi történet, hanem egy mélyebb, a látszat és valóság, illúzió és tévedés összefüggéseit boncolgató dráma is, amely rámutat: végül mindannyian saját képzeletünk csapdájába eshetünk.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című műve nem csupán a színpadi helyzetkomikum bőséges forrása, hanem mély filozófiai üzenetek tárháza is. A látszatokból és csalárdságból összeálló világ a szereplők számára folyamatos próbatételek sorozatát jelenti, ahol a hűség és a bizalom válik a legmegbízhatóbb támaszává. A dráma főhőse, Csongor hűségének próbáit állja ki, és Tünde is csak akkor vállalja a földi életet szerelmese mellett, amikor bizonyosságot nyer Csongor állhatatosságáról és a korábbi tévedések Mirigy, az ártó boszorkány mesterkedéseinek tulajdoníthatók.

A történet bölcs tanulsága az, hogy az álmok csábításának ellenállva a valósággal szembenézni érdemes. Tünde maga mondja Ilmának a kútjelenet után: „Mondd, hová vesz nézeted? – ne higyj az ál sugárnak.” A dráma világképe bár vígjátéki elemeket is tartalmaz, a történet alapvetően komor hangvételű. A komikus mozzanatok mellett a világot Éj bús asszonya uralkodja át, a történet pedig a modern filozófiával átszőtt kozmogónikus mítoszokkal bővül.

A dráma körforgásszerű történetképe szerint a fejlődés csupán látszólagos, hiszen a vándorok végül mindig visszatérnek kezdőpontjukhoz. Ez a körforgás jellemzi a pesszimista világképet, de egyben arra is utal, hogy a boldogságot nem külső kalandokban vagy mesebeli világokban kell keresnünk, hanem saját lényünkben, a valóság és eszményeink összhangjában.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című műve gazdag motívumokkal bár, de az Éj királynőjének monológja a reménytelenség sötét árnyalatait tárja elénk. Ez a rész az emberi létezés szélsőségesen pesszimista megközelítését adja, amely hasonlít a költő „Az emberek” (1846) című költeményének világképéhez, illetve az 1850-es „Előszó” leverő hangulatához. Ebben a kontextusban a zárókép boldog befejezése, a szerelmesek vallomása – „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, A szerelem, a fő kincs” – már csak mint egyfajta menedéket nyújtó reményforrás tűnik fel, amely csökkenti a dráma súlyosságát.

A dráma végén a költő így illeszti hozzá a befejező sorokat: „Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem.” Ezzel a megfogalmazással a szerelmi vallomás veszít jelentőségéből, mégis egy menedékként szolgál a szereplők számára. A mű komor hangvétele így árnyaltan, de határozottan megjelenik a szövegben.

Ezek a sötét tónusok néha elhalványulnak a mű gazdag motívumvilágában. Ellentétsúlyként szolgálhat például Csongor egyik mondata: „jöttem vagy csak álmodám?” Ez a kérdés felveti, vajon a dráma világa csupán a költői fantázia játéka-e, amely a tündérjáték nézőit (vagy olvasóit) csábítja el. Az ilyen elemek rámutatnak, hogy a dráma világa, bár komor, mégis csak a játékos költői fantázia terméke lehet.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című drámája egyik legérdekesebb karaktere Mirigy, aki mint fő ellenlábas tűnik fel. Eredetileg csak lányát szeretné férjhez adni a birtok úrfijához, Csongorhoz, ám amikor lánya az ördögfiókák által megemésztetté válik, gonosz boszorkánnyá alakul át. Mint a vígjátékokban gyakran, Mirigynek is buknia kell, így lesz negatív hősből végül vesztes.

A dráma tovább színesítik a három ördögfióka mesefigurái, akik hol Mirigyet, hol a szerelmeseket segítik, és pajkosságukkal ellensúlyozzák a szerelmi álmodozást vagy a komor bölcselkedést. Az ördögfiókák, mint a lég kicsiny szellemei, a földi léttel nem bírnak, Mirigy tevékenysége számukra elviselhetetlen.

A drámába emelt három allegorikus epizódszereplő – a kalmár, a fejedelem és a tudós – az élettörekvések követhetetlenül változatos jelképeiként szolgálnak. Megjelenésükkel és bukásukkal a történet önmagába visszatérő, fejlődést tagadó jellegét erősítik, miközben Csongor boldogságkereséséhez párhuzamot és ellenpontot képeznek.

A gazdagság, hatalom és öncélú tudóskodás mellett a negyedik tévútként az ábrándozó szerelem hiábavalóságát is megjeleníti a dráma. Dimitri boltos zsáneralakja humoros színfolttal gazdagítja a történetet, míg Ledér élettörténete a vígjáték realista mozzanatai közé tartozik.

A szöveg tudatosan törekszik a figurák karakteres megszólaltatására. Csongor és Balga eltérő stílusa már ismert, Böske-Ilma modora bárdolatlanul kedves, míg Tünde eleinte gyakran szenveleg. Ez a sokszínűség teszi a „Csongor és Tünde”-t gazdag és mély drámává, amely a karakterek árnyalt ábrázolásán keresztül bontakozik ki.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című műve látszólagos bonyolultsága ellenére rendkívül tervszerű és szimmetrikus szerkezetű. A dráma kezdő és zárójelenete egyaránt egy kertben játszódik, ami keretezi a történetet, mely alatt egy teljes nap telik el. A visszatérő Csongort egy elvadult kert fogadja, ami szimbolikusan tükrözi a kalandok során átváltozott világát.

A dráma térbeli szerkezete is szimmetria mentén épül fel: a sík mező és a hármas út vidéke, mely az első és második felvonás színhelye, az ötödik felvonásban ismétlődik. A két közrefogott jelenetpár helyszíne a Hajnal palotája és az Éj birodalma, amelyek a történet két ellentétes világát képviselik.

A teljes negyedik felvonás, amely a cselekmény idejének tengelyében helyezkedik el, Mirigy lakóhelyén, pontosabban kertjében játszódik, amely így a dráma kiinduló pontját jelentő Csongorék kertjének ellentétpontjaként is funkcionál. Ez a párhuzamos és ellentétező szerkesztés nem csak a színhelyek sorrendjében, hanem a szerelmespárok jellemében és jeleneteik kialakításában is megfigyelhető, ami a dráma mélyszerkezetét és átgondoltságát hangsúlyozza.

Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” című művének cselekménye a pogány kunok korában, vagyis a régi magyar korban játszódik, amint azt az eredeti címlap is tanúsítja. Ezt a korabeli hangulatot Csongor nemesi büszkesége is erősíti, aki tiltakozik az ellen, hogy „pór kezek kötözzék meg” – ez a mű 3411. sorában olvasható. Balga karaktere szintén korhű elem; ő egy telkes jobbágyként szerepel, mielőtt Csongor szolgálatába lép.

A dráma motívumai között megtalálhatóak az ősi magyar kultúra elemei is, például az almafa, amely a szerelmi boldogság szimbóluma és az ősi magyar hiedelemvilág világfájához is kapcsolódik. A „kert” motívuma elsősorban biblikus tartalmakat hordoz, melyek mélyebb szimbolikus jelentéssel bírnak a műben.

Vörösmarty számos forrást használt fel a dráma megírásakor, köztük Gyergyai Albert széphistóriáját, a magyar hiedelemvilágot és népmesekincset, az Ezeregyéjszaka meséit, Shakespeare „Szentivánéji álom”-át, Goethe „Faust”-ját, valamint a német kultúra további alkotásait és az antik mitológiát. A mű műfajilag nehezen besorolható; egyaránt nevezhető mesejátéknak, dramatizált népmesének vagy vígjátéknak, filozófiai tartalma miatt pedig Goethe „Faust”-jához hasonló drámai költeménynek, sőt, a rituális misztériumjátékokhoz is hasonlítható.